Bud Spencer:
Különben dühbe jövök
Önéletrajz
ISBN: 9789633100417
kemény kötés, 200 oldal, 16X24 cm
2010
olvasási élmény: 1/5 (elképesztő, hogy ezt is kiadta valaki)
Bud Spenceren nőttem fel. Baráti körben mai napig üzemeltetjük a Bud Spencer –Terence Hill filmklubot. Azért ezzel kezdem, hogy egyből világos legyen: Nem azért vettek a kezembe a könyvet, hogy aztán ebben a kritikában jól lehúzzam. Pedig muszáj. Szegény Bud.
Kétféle könyv van, amit nagy lendülettel olvasok: 1) „nem lehet letenni”. 2) minél előbb végezni akarok, hogy végre valami jobbat olvashassak. Bud Spencer önéletrajzával egy szombat délután alatt letudtam. Így is volt tervezve. Igaz, 1)-re számítottam, de néhány oldal után 2) lett belőle.
A fordítás elég béna, sokszor olyan, mintha szótárral a kézben végezték volna. Néha felmerült bennem, hogy a mondatnak nem éppen az ellenkezője volt-e az eredetiben, annyira nem volt logikus a szöveg. Igaz, a fordítás minőségére a szokásosnál érzékenyebb vagyok, de ez tényleg gyenge munka.
Úgy tűnik, szegény Bud hiába vett maga mellé másokat (közreműködött: Lorenzo de Luca, szerkesztette: David de Filippi - bárkik is legyenek ők), egy nagy összevisszaság lett a könyv. Valamit többször leír, valami pedig szét van töredezve fejezeteken keresztül. Hogy nem írt előre vázlatot, az biztos. Utólag sem. Mit csinált a szerkesztő egyáltalán?
A könyv (egyébként igen jelentős) reklámja külön átverősnek tűnik. A fülszövegben is szereplő kitétel szerint, „megdöbbentően őszinte”. Láttam reklámban azt is, hogy „Bud Spencer vall a nőkről”. Annyira őszinte, mintha egy választásokra készülő politikus írta volna magáról. A nőkről pedig megtudjuk, hogy… na igen, kb annyit, hogy nős. Érdemit alig ír az életéről. Inkább taxatíve felsorolja a filmjeit és a rendezőket, meg hogy mikor-hova költözött a család. Ennél még a legminimálisabb elvárással nekilendülve is többre számítunk.
Filozofálgat a világbékéről meg hasonlókról, de gagyin. Nem lenne baj, értem én, hogy Bud nem egy Fukuyama. Csak emiatt nem jut hely az önéletrajzi elemeknek, miközben ezeket a nagy bölcsességeket bárkitől meghallgathatom a Nyugati aluljáróban is. Tehát lemarad az, ami lényegi lenne. Az pl a könyv elolvasása után sem világos, hogy tényleg érdemben benne volt-e az olimpiai bajnok vízilabdacsapatban vagy csak a tartalékosok között. Merthogy ez is el van kenve, mint annyi más. Jellemző, hogy a Terence Hill-el való barátságáról kb 15 sort ír.
A legidegesítőbb persze a fordítás és a szerkesztetlenség (újra kérdezem: mi a fenét csinált David de Filippi?). Mintha valami vén rajongó írta volna, aki kicsit már összekeveri a dolgokat.
Nekem különösen éles az ellentét az aznap reggel befejezett Joy Adamson könyvvel (Joy Adamson: Oroszlánhűség), ami nagyjából egy oroszlán életrajza. A két könyvet összehasonlítva arra jutottam, hogy az oroszlán élete sokkal érdekesebb és mélyebb volt, mint Bud Spenceré. Bud Spencer kultfigura. Nem kellett volna ezt tenni vele.