Michio Kaku:
A jövő fizikája
ISBN: 978-963-252-068-1
kemény kötés, 414 oldal, 16X24 cm
2012 (első amerikai kiadás 2011)
olvasási élmény: 3/5 (rendben van, érdemes olvasni annak, aki szereti az ilyet)
Iskolásként (20-30 éve) sok azóta megvalósult dologról hallottam, hogy „lehetetlen". Például, hogy sohasem fogjuk látni az atomokat. Aztán tessék, a tudósok mostmár azzal menőznek, hogy reklámfeliratokat raknak ki belőlük a számítógép képernyőjére. Vagy ami még szigorúbb adottságnak tűnt: Senki nem élhet örökké. Persze ez ma is igaz, de már koránt sem olyan egyértelmű, hogy a jövőben is így lesz. Még én is ismerek olyan komoly tudóst, aki az élet végtelenbe történő meghosszabbításán dolgozik (Tibor, nem tudom, jól lesz-e, ha igazad lesz!).
A sci-fi irodalom lényege lenne, hogy (nevéből következően, egyébként) a technika fejlődését előrevetítve rajzoljon fel történeteket. Szigorúan véve ezért nem sci-fi pl a Star Wars (hanem fantasy), hiába vannak benne űrhajók, szuperfegyverek meg hipertérugrás.
Michio Kaku könyve majdnem sci-fi, csak a regény-forma hiányzik belőle. Nincsen sztori, viszont van technika, tudomány és ezekre épülő jövendőmondás. Úgy hívjuk, tudományos ismeretterjesztő, a száraz fogalommal elfedve, mennyire izgalmas is ez igazából. Olyan, mintha Asimov- vagy Clarke-regények elemzését olvasnánk. Milyen lesz a jövő? Pontosabban: Hova jut a technika 2030-ig, 2070-ig, 2100-ig vagy akár azon túl.
Szó sincs fantáziálásról. Ha értőn és alaposan körbenézünk, láthatjuk a trendeket. Michio Kaku szerencsés, mert helyzetéből adódóan jobban ért és alaposabban néz, mint a legtöbbünk. Tehát alig-alig jósol, sokkal inkább csak elemez. Beszél a kvantumszámítógépről, az intelligens tapétáról, a 3d nyomtató hétköznapi tárggyá válásáról, az online kontaktlencséről, a Moore-törvény végéről, mindenütt jelen lévő 3D hologramokról, az észrevétlenül, automatikusan működő fordítógépekről, kihalt fajok feltámasztásáról, születéskor a baba mellé adott teljes géntérképről, sőt géntervezett babákról („és hölgyem, milyen színű legyen a baba szeme, haja, bőre?"), a rák legyőzéséről.
Meg olyan dolgokról is, amiről talán kevesebbet hallunk (és így elsőre hihetetlennek hangzik), mégis közel vagyunk hozzá: tetszés szerint újranöveszthető testrészekről, gondolatolvasásról, akarattal mozgatott tárgyakról, robotsebészekről, véráramba juttatható nanorobotokról, mesterséges agy létrehozásáról (felvetve a kérdést, hogy lehet-e egy gépnek tudata és a saját tudatunk áttelepíthető-e egy gépre), az elektromosság korából a mágnesesség korába való áttérésről. Milyen módon élhetnek a jövő emberei örökké? Hogyan állhat gyakorlatilag végtelen energia a rendelkezésünkre? Hogyan alakíthatjuk az anyagot háztartási körülmények között tetszés szerűen (mint a Terminator 2-ben Robert Patrick saját magát). Hogyan hagyhatja el az emberiség végleg a földet? Hogyan hódíthatja meg az egész bejárható univerzumot?
A könyv közérthető, tudásanyaga becsülendő. Michio Kaku kicsit önhitt stílusa és amerikás optimizmusa az elején zavaró, de aztán már észre sem vesszük. A fordítás nem jött be nekem, aki teheti, olvassa az eredetit. A szerző-lektor-kiadó megjegyzései (nem túl sok van) még akkor sem kellenének, amikor helyénvalóak.
A könyv nagy hátránya, hogy a technikára fókuszál és nem beszél arról, hogy ez a technika hogyan alakítja át a társadalom működését, merthogy át fogja, az biztos (gondoljunk csak bele, mi lenne, ha végtelenül állna rendelkezésünkre energia). Pontosabban ahol ezt megkísérli, ott szánalmasan elhasal, bár ne tette volna. Még jó, hogy kevés az ilyen rész. És akkor hadd helyesbítsek: nem is lenne elvárható a társadalom átalakulásának fejtegetése, hiszen az a legszerényebb mértékű kifejtés is a jelen kötet terjedelmének sokszorosára rúgna. Könnyű lett volna leírni annak idején, hogy Edison mit talált föl, de hogy annak milyen következményei lesznek... Vagyis az igazán érdekes kérdések átgondolása ránk marad, talán nem is baj.
Felnőtt fejjel (értsd: már-nem-fiatal-felnőtt) olvasva a könyv érdekes, de többször eszembe jutott, hogy nem nekem szól. Mit nem adtam volna annak idején gimnáziumban vagy még korábban, ha ilyet kapok a kezembe (igaz ez egyébként a Talentum Tudományos Könyvtár sorozat talán minden kötetére). Bárki-bármit mond, bármit is írnak a napilapok, bárhogyan szörnyülködnek a nénik, jó lehet most tizenévesnek lenni. Már azért is, mert a könyv jóval több állítását tudják majd élőben ellenőrizni, mint én. És lehet, hogy egyszer majd tényleg lesz egy generáció, aki csak csodálkozni fog azon, hogy valaha éltek olyan emberek, akik megöregedtek. A barbár őseik. És ez a jobbik verzió.
