Abhijit V. Banerjee, Esther Duflo:
Poor Economics
ISBN: 978-1-58648-798-0
kemény kötés, 314 oldal, 16X24 cm, angol nyelvű
2011
olvasási élmény: 3/5 (rendben van, érdemes olvasni annak, aki szereti az ilyet)
A szegénység elleni küzdelem módjainak radikális újragondolása – az alcím nem keveset ígér. Kicsit talán be is csap, mert túlzott elvárásokat gerjeszt. Igazi csoda lenne 180 fokos fordulatot (ezt érteném én „radikális"-on) felrajzolni, amikor nem valami elméleti okoskodásról van szó, hanem elképesztő mennyiségű gyakorlati tapasztalatot hasznosító, nagyon is down-to-earth elemzésről.
Mit is értünk szegénység alatt? Magyarország szegény ország? Mikor éreznénk magunkat szegénynek? Mikor mondanánk valaki másról, hogy szegény? Mindenki más választ ad ezekre a kérdésekre, de van egy szint, ami alatt már nem kérdés, hogy ráillik-e a jelző. Ezt nevezzük talán mélyszegénységnek. A könyv ezekről az emberekről szól. Magyarországon is vannak ilyenek, mindenképpen több, mint amennyi kéne, de a világ egyes területein (gondoljunk itt: India, Afrika, Kína) tömegével. Van bármi esély arra, hogy változik a helyzetük? Nem az egyes személyeknek, hanem a tömegeknek. Lehetetlennek tűnik egymilliárd ember felemelése. Tényleg az?
Csakhogy lássuk, miről beszélünk: mélyszegénységről (a fenti értelemben használva) akkor beszélünk, ha valaki napi egy-másfél dollárból vagy az alatt él. Ezt persze PPP-re szokták számolni, úgyhogy kicsit szenzációhajhász ezt írnom, de mégis gondoljunk bele, ha nekünk naponta 300 forintból (havi 9000 Ft) kellene boldogulnunk. Elképzelhetetlen, ugye? Mégis 1,1 milliárd ember él így még ma is.
1,1 milliárd, ami nem is olyan rossz szám. Küzdelem eredménye.
Indiában 2005-ben a népesség 37%-a volt érintett, ma már csak (fura ezt a „csak"-ot írni, de a fejlődésre vonatkozik ugyebár) 22%. Világviszonylatban nézve az 1990-es 43%-ról (közel két milliárd) húsz év alatt 21%-ra csökkent ez az arány, mára 16% körül van.
Nem rossz eredmény. Hogy ebből mennyi köszönhető a szervezett segélyakcióknak, a nemzetközi kampányoknak, kérdés. Különösen, hogy a szerzők szerint alapvetően értjük félre a szegénység természetét és így rossz kezelési módokkal próbálkozunk. Nem csak arról van szó, hogy a küldemények, adományok extrém nagy része rossz kezekbe kerül. Szegényként a problémák máshogy merülnek fel. A szegények nem a nyugati logika szerint gondolkoznak. Duflo és Banerjee 15 évig járták a nyomorúságos helyeket a MIT kutatóiként, tucatnyi országban szerezve tapasztalatot. Azt mondják, ha az éhezőknek több pénzük van, nem feltétlenül élelmet vesznek rajta. Előbb tévé kerül a kunyhóba. Ha mégis ételre költik, akkor sem olyanra, amire szükségük van, hanem nagy cukortartalmú készítményekre. Az ingyenes oltások vagy szétosztott szúnyoghálók (malária) nagyban segítenék az életüket, mégsem állnak sorba érte. Ha az oltás több körös (emlékeztetőoltások), alig van esély rá, hogy mindegyiken megjelennek. Nem kötnek biztosítást még akkor sem, ha tudják, hogy szükségük lenne rá és van is nekik kitalált, megfizethető konstrukció. Miért?
Más kérdéseket is boncolgat a könyv. Tényleg szegényebb az, akinek több gyereke van? Tényleg olyan sokat számít egészségügyi szempontból, ha a vezetékes víz tiszta? Tényleg segít a kötelező iskoláztatás? És mit kell a tanároknak tanítani? A rátermettség elég a kitöréshez? Mire mennek a szegények által indított vállalkozások? És egy sor másik, nem is sorolom, nem jegyzeteltem ki a könyvet.
Mi a megoldás? Természetesen a sokat kárhoztatott növekedés. Tönkretesszük a földet vele? Nem tudom, de elgondolkoztató, hogy a nagyobb növekedés sokkal-sokkal erősebb környezetvédelemmel és racionálisabb energiafelhasználással is jár. Ráadásul emberek százmillióin segít. A legfelül említett százalékokat Kínára nem is mondtam még: 1984-ben az ország 84%-a élt mélyszegénységben, 2010-re már csak 10%. Persze értem, az ottani statisztikák hamisítottak (kedvenc esetem az az állítólagos birkacsorda, amelyiket faluról falura terelve mindig számbavettek a gazdasági statisztikusok), de mégis... A 84%-10% 680 millió embert jelent. Ha ez igazából csak 400 millió, akkor is látványos, nem?
Tehát növekedés. És addig? Addig erőlködni kell, csak máshogy, mint eddig. Nem segélyt kell osztani a szegényeknek, hanem információt, hogy értsék, mi történik velük és mi történik körülöttük, hogy racionális lépéseket tudjanak tenni. Meg kell őket tanítani a másféle felelősséggel való gondolkodásra. Megtakarítási és hitelfelvételi lehetőséget kell adni nekik (igen, ez is furcsán, sőt röhejesen hangzik, de a könyv szépen érvel ezügyben), de nem olyanokat, ami a nyugati világban szokás.
A szegénység, mint probléma egyáltalán nem régi gondolat. A közgazdaságtan önálló tudománnyá formálódásának idejében, a 16.-18. században kifejezetten azt gondolták, hogy hasznos. Szegénység nélkül nincs fejlődés, olcsó munkaerő nélkül nincs gazdaság. Nemhogy segíteni kell a szegényeknek, hanem mindenki (értsd: mindenki más) érdeke, hogy ott maradjanak, ahol vannak (nem tartozik ide, de egy pillanatig érdemes elgondolkodni, hogy ezzel ma mi a helyzet). Az éhezéses jóslatáról közismert Thomas Malthus (1766-1834) már elismerte a nyomorúság elfogadhatatlanságát, de azt mondta, a szegények maguk is tehetnek arról, hogy szegények, ezért nem szabad őket támogatni. Adam Smith (1723-1790) felveti ugyan a jövedelem-újraelosztás lehetőségét, de ő sem problémaként, hanem tényként tekint a szegénységre.
Csak a XX. században alakul ki a szegénység elleni küzdelem morális és gazdasági szükségszerűségének gondolata, amit ma már talán senki nem kérdőjelez meg. Nem csoda, hogy a közgazdaságtana sem kiforrott, sőt jelentős javításokra szorul. A könyv címének (Poor Economics) óvatos kettőssége éppen ezt mutatja. A szegénység közgazdaságtana – Szegényes közgazdaságtan.
2011-ben a Poor Economics bezsebelte a „Financial Times and Goldman Sachs Business Book of the Year" díjat, általános elismerés közepette.
