Dustin Rhodes:
Cross Rhodes
ISBN: 978-1-4391-9516-1
puha kötés, 226 oldal, 14X21 cm, angol nyelvű
2010
olvasási élmény: 3/5 (rendben van, érdemes olvasni annak, aki szereti az ilyet)
Az önéletrajzi könyvek sokszor jobbak, mint bármelyik regény. Nem csak azért, mert igazak. Hiszen nyilván csak részben tudnak azok lenni. Inkább, mert rádöbbentenek, hogy az élet senkinek sem pont olyan, mint amilyennek mások szemében látszik. Egy-egy könyv elolvasása után többet tudunk az adott emberről, vagy legalábbis jobban értjük, mint mondjuk a szomszédunkról vagy munkatársunkról. És ezek a felfedett életek valahogy tele vannak tragédiákkal, győzelmekkel, kicsi és nagy örömökkel, fájdalmakkal. Bizonytalansággal, változással.
Hajlamosak vagyunk az gondolni, hogy mások olyanok, amilyennek látjuk őket. Mindig, konstansan. Pedig egyrészt bonyolultabbak, másrészt csak éppen akkor olyanok. Amit látunk, az csak egy folyamat egyetlen pillanata, egy fejlődés (visszafejlődés, stb – ez most nem is érdekes) gyorsan elmúló állomása. Egy önéletrajz története az egész ívet mutatja. Nem sokat érő, nyálasnak, sekélyesnek hangzó utcai filozófia, de mégis ideírom: az ember nem egy változatlan valami, hanem egy út. Tudjuk mindannyian, mégis elfelejtjük a mindennapokban.
Goldust könyve egy WWE kiadvány, amiből egyenesen következne, hogy fele-sem-igaz, vagyis inkább fele-sincs-benne. Biztosan erős szűrőn kellett átmennie, hogy tükrözze a cég marketingcsapatának az érdekeit (is). Talán csak a szerencsének köszönhető, hogy a Cross Rhodes mégsem lett műanyag. Élvezhető, hihető, őszintének tűnő, emberi, szépen felépített. Azt sejtem, az előbb említett szűrő csak azt jelentette, hogy egy adag nemkívánatos bekezdést/oldalt kihúztak belőle (ezért is olyan rövid), de nem nyomták tele hazugságokkal, reklám-sztorikkal.
A vonalvezetés azért az elvárt amerikai formához igazodik: nehéz gyerekkor, nagy lendülettel induló fiatalság, siker, házasság, alkohol-drogok-fájdalomcsillapítók, családi összeomlás, majdnem-halál, akaratpróba és felépülés. Igaz, ez utóbbi csak részleges, mert ami elpusztult, azt nem lehet újrateremteni, de arra elég, hogy jó érzéssel töltse el az embert – számtalan hollywoodi film kliséje, nem? MOndhatnánk, hogy sablonos, csakhát... ez itt... maga Goldust.
A könyv érdekes, de még érdekesebb, ami kimaradt belőle: valahogy minden sztorinak csak a felét tudjuk meg. A másik része rejtve marad. Mert ez nem botránykönyv. És itt a lényeg. Nem mások leleplezése a cél, különösen nem a családtagok és a barátok befeketítése. Érezzük-látjuk, hogy semmi sem tökéletes, de nincs szitkozódás. Goldust úriember. Ez a könyv arról szól, hogy mindenhonnan fel lehet állni és nem arról, hogy ki-mekkora szemét. Pedig mennyivel könnyebb lett volna olyat írni és aztán eladni. Így ez a kötet olyan, mint Goldust: sötét, de mégis elegáns. Tiszteletet ébresztő.
