könyvdaráló

Clive Finlayson
The Improbable Primate
ISBN: 978-0-19-965879-4
kemény kötés, 202 oldal, 14X22 cm, angol nyelvű
2014
olvasási élmény: 2/5 (közepes, de ennyi időt biztosan nem kellett volna rááldozni)

A cím - mármint a saját magam által adott cím – megtévesztő. Mint ahogy megtévesztő a könyv fülszövege és beharangozása is. Vizi lények vagyunk, csak valamiért a szárazföldön élünk. Van ilyen elmélet, de ez a könyv nem erről szól, csak én hittem ezt, mielőtt nekiálltam olvasni.

Clive Finlayson gibraltári paleoantropológus, a Gibraltár Múzeum igazgatója. Hogy hány múzeumigazgató és hány paleoantropológus van Gibraltáron, azt nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy Clive Finlayson az egyik legjobb. Persze ettől még nem kell nagy elvárásokat támasztani a könyvvel szemben, ami egyébként valamiféle hibrid mű és mint ilyen nem tud átütő lenni.

Hibrid, mert leginkább az ismeretterjesztő kategóriába sorolnám, tehát nem száraz szakkönyv. Ugyanakkor nem nagyon lehet ismeretterjesztő könyvet írni szenzációs vagy legalábbis meredek kijelentések nélkül. Illetve lehet, az ilyen lesz, mint a The Improbable Primate.

A kötet fő állítása, hogy az ember fejlődését, elterjedését a víz jelenléte határozta meg. Amerre a víz ment, arra vándorolt az ember is. Ahol szárazság lépett az eső helyébe, az ember felszívódott. Ligetes puszták, rendszeres csapadék: ha ez van, minden van. Egyszerűnek hangzik, kicsit talán túl egyszerűnek is. Érdekesség annyi, hogy Finlayson szerint az általunk sejtett korabeli időjárási körülmények és azok változása szépen összeilleszthető az ember feltételezett elterjedésének útvonalával.

Az egyéb érdekes megjegyzések (pl a földön valaha élt emberek mind egy fajhoz tartoznak – neandervölgyi, stb) mellékesek, csak oda vannak bökve különösebb alátámasztás nélkül, ez a munka nem erről szól.

Aki az ősemberről és annak mindennapjairól akar olvasni, annak ez a könyv nem rossz választás. Nem is nagyon jó, de hát mi lehet kimagasló ebben a témakörben, ami egyszerre érdekes és korrekt is? Legalább rövid és olvasmányos. Ha hosszabb lenne, fájdalmas lenne annyi időt szánni rá, de így pont annyi, amennyi paleoból kell. Ha az embernek nem ez a szakterülete. Ha meg ez, akkor nem tudom, hogy is kritizálhatnám...

Hankiss Elemér:
A befejezetlen ember
ISBN 978-963-227-594-9
kemény kötés, 344 oldal, 13X20 cm
2014
olvasási élmény: 3/5 (rendben van, érdemes olvasni annak, aki szereti az ilyet)

A héten, a hét elején fejeztem be Hankiss Elemér utolsó könyvét. Így, most, utólag úgy sem hiszi el senki (és bugyután is hangzik, de azért ideírom, elvégre ez egy személyes olvasónapló, vagy mi), de lehetett érezni minden oldalán, eszembe is jutott, hogy ez az utolsó. Vagy legalábbis, hogy annak szánja. Ma délután már nem kérdés.

Pedig nem szoktam minden héten Hankisst olvasni. Az utolsó alkalom 2012 nyarán volt, nagyrészt Szigligeten. Nincsből a van felé – ez az akkori könyv címe. A Könyvdaráló már akkor is működött, leírtam mindent. Mindent, amit itt kéne, ma kéne. Hogy mi is az az „emberi kaland”, merthogy ez a lenne lényeg. A hankissi gondolat.

Hankiss akkor nagy erővel, de szerényen és minden tudása ellenére is tanácstalanul próbálta az élet értelmét felderíteni. A „nincs”-ből eljutni a „van”-ba. Hogy ma a fordított utat tette meg vagy ponthogy ezt az irányt, azt csak ő tudja.

Utolsó könyve, a Befejezetlen ember pont arról szól, amit a címe alapján gondolunk. Hogy befejezetlen lények vagyunk. Befejezetlenek, akárhogy igyekszünk. Mint a tudás: minél többet tudunk, annál inkább tisztában vagyunk tudatlanságunkkal. Mondhatjuk, hogy ez itt a korábbi könyv témájának, útkeresésének lezárása. Azok vagyunk, befejezetlenek, pont. A nagy kérdésre nincs válasz, nincs megoldás.

Szokásosan a könyv csak félig új. Telis-tele idézetekkel, saját magától. A korábbi munkákból. Azt hittem, zavarni fog. Nem zavart. Hankiss korábbi gondolatait új sorba állítva mintha csiszolni akart volna a vizsgálati módszeren. Hátha így van eredmény. Hátha látszik a kép, ha más sorrendbe, máshogy rakja össze a darabokat.

Könnyebb, mint valaha. Na nem a téma, csak az olvashatóság. Hogy az egyszerűség az időskor következménye vagy nagyon-nagyon szándékolt, erőfeszítésből adódó, nem tudom. Néha zavarba ejtő. Az állatok (a csirkét levágják…) szenvedésein gondolkodó részt érthetetlen elsőre. Csak a végén áll össze, hogy helye van. Mert a könyvből olyan erővel tör ki az élet elmúlásának fájdalma, mint soha azelőtt. Minden eddiginél csapongóbb és minden eddiginél személyesebb könyv ez. Hankiss valahogy szembenéz a véggel. Ismét. Csak most közelinek látja és próbál kitalálni valamit. Mindenféle eszébe jut, de attól még nem trükközheti ki. A könyvben méltóság van, tisztelet, értetlenség. Mintha a végső következtetést nem akarná leírni. Mert nem illik.

És az utolsó oldalon: „Nem akarok félni. Félek.” Illetve még néhány sor, hogy ne ilyen nyomasztó legyen a befejezés. Mert bármennyire is ez a legkevésbé tudományos Hankiss-kötet mind között, bármennyire is csapongónak tűnik, a stílus tudatos, az üzenet felelősségteljes.

Nincs még egy magyar gondolkodó, magyar szerző, akit ennyit és ennyire figyelve olvastam volna. Hankiss 15 éve egyfajta gondolkodási etalon nekem, bár személyesen soha nem találkoztam vele és bevallom, sokszor el is feledkeztem róla. Hadd idézzek másvalakitől, aki talán nem illik ide, de én tudom, hogy mégis: "Every man's heart one day beats its final beat. His lungs breathe their final breath. And if what that man did in his life makes the blood pulse through the bodies of others, and makes them believe deeper in something larger than life, then his essence, his spirit will be immortalized. By the storytellers, by the loyalty, by the memory, by those who honor him and make the running the man did live forever."

David Graeber:
Debt – The First 5000 Years
ISBN: 978-1-933633-86-2
kemény kötés, 534 oldal, 16X24 cm, angol nyelvű
2011
olvasási élmény: 4/5 (jó könyv, ha minden ilyen lenne, nem lenne semmi gondunk)

Hogy is tanuljuk a középiskolában, majd a főiskolán-egyetemen? Hogy olvassuk minden könyvben? Kezdetben volt a törzsi társadalom. Az emberek már akkor rájöttek, hogy a pénz, na az egy szükséges dolog. Kagylók (főleg kauri, akinek ez ismerős, ugyebár), kövek, háziállatok, zsír, só, majd nemesfémek lettek az értékmérők, az „általános egyenértékesek”. A kezdeti pénz. Aztán jöttek az értékpapírok: különböző fizetési ígérvények, ami nélkül elképzelhetetlen lett volna a távolsági kereskedelem. Végül a fejlődés csúcsaként létrejött a hitel. A legnagyobb magyar szerint a pörgő gazdaság elengedhetetlen kelléke. Igaz, ma sokan máshogy mondják.

David Graeber (a London School Of Economics professzora, egyébként saját bevallása szerint anarchista, mellette az Occupy Wall Steet és hasonló mozgalmak aktivistája) szerint pont fordítva történt. Minden a hitellel kezdődött. A korabeli társadalmak (kis falvak, jellemzően) pénz nélkül éltek. Jani segített Gézának a házépítésben, az viszonzásul adott neki búzát, amikor volt fölöslege. Meg akkor is, amikor nem volt, csak egyszerűen a másiknak még kevesebb volt. Vagy megcsinálta a cipőjét, ha jobban értett hozzá. Az egyik segített a másiknak a földeken. A temetésnél. A házasságnál. Mindenféle megterhelő dologban. Amikor ínségesebb, vagy csak egyszerűen nehezebb idők jártak. Az emberek barterban gondolkodtak. Barterban, ahol az adok-kapok nem feltétlenül egyszerre zajlott. Egyszerűbb helyzetekben fejben tartották, emlékeztek, hogy ki-kinek lóg és mennyivel. Nem is volt pontos értékmérője. Az emberek csak lekötelezettjei lettek egymásnak, örökre, életmódszerűen. Ez tartotta össze a társadalmat. Ez volt a társadalom. Everyday communism.

Aztán az élet bonyolultabb lett, de pénzre még akkor sem volt szükség. A kereskedők egyszerűen feljegyezték, hogy ki-mennyivel tartozik nekik és fordítva. Könyvelés. A barter működött itt is. Pénzről nincs szó. Itt már megjelentek fizetési ígérvények, de csak nagyon szűk körben használhatóak. Nem így képzeljük? Nem így tanították? Graeber szépen példálózik, ha valaki bizonyítékra várna.

A pénz a hatalomnak kell igazán. Európában akkor lett általános, amikor a rómaiak felvonultak, helyőrségeket telepítettek. Mert a katonákkal nem lehet barterozni. Az ő zsoldjukat pénzben kell fizetni. És miből? A beszedett adóból. Azt sem lehet barterban. Az adószedéshez elengedhetetlen a pénz. A birodalomnak van pénzigénye, nem az embereknek.

David Graeber azt állítja, hogy ahol a „mindennapi kommunizmust” felváltja annak pontos számszerűsítése (a kapitalizmus?), ott elkerülhetetlen az elszegényedés és az erőszak, amiből csak nagyon-nagyon kevés társadalom tud kimászni, és ha ki tud egyáltalán, akkor is csak évszázadok alatt.

A kapitalizmus története nem annak a története, ahogy a hagyományos társadalmakat fokozatosan felváltja a piac személytelen, de igazságos ereje. Sokkal inkább az a folyamat, ahogy a közösségi hitelt kiszorítja a kamatszámítás mindenhatósága, a személyes erkölcsi kötelékeket az állam szabályai.

A közhiedelemmel ellentétben (pedig mennyire erős ez manapság a magyar közbeszédben!) a hitel tehát nem rossz dolog, hanem természetes. Nem szeretünk tartozni, nem szeretjük a kiszolgáltatottságot, pedig erről szól a társadalom: a hitel az emberi működés alapfeltétele. Ebből adódik, hogy a hitel visszafizetését ösztönösen valami mély morális kötelezettségnek gondoljuk. A felvett hitelt valakinek vissza kell fizetni, ugye? Micsoda szégyen tartozásban ragadni! Pedig…

Nézzünk két példát. A ’70-es évek olajválsága körül az OPEC országok a hirtelen rájuk szakad pénz nagy részét a biztonságosnak gondolt nyugati bankokba küldték. Annyit, hogy azok nem is tudtak hirtelen mit kezdeni vele, képtelenségnek tűnt a kihelyezés. A Citi, a Chase és társaik felkeresték a harmadik világ országait (konkrétan azok senki-által-meg-nem-választott diktátorait) és nagyon-nagyon alacsony kamaton pénzt adtak nekik. A pénz persze gyorsan a kedves vezetők titkos svájci bankszámláján landolt, csak kis része folyt le a szegényekhez, a néphez, csak kis része fordítódott az ország jobbátételére (úgy is néztek ki az országok és szinte kivétel nélkül úgy is néznek ki ma is). A ’80-as évek amerikai politikája aztán hirtelen az egekbe röpítette a kamatokat és a hitelek gyakorlatilag visszafizethetetlenné váltak. A diktátorok idővel eltűntek, a népek a mai napig nyögik a terheket. A pénzügyi világ befegyelmez. Ha nem, az IMF odalép és fel sem merül, hogy a hitelek eredeti haszonélvezőitől kérje a pénzt. Mert egy ország jó adós. Van olyan, hogy országkockázat, de… Van olyan?

Így volt ez mindig (második példa jön). Madagaszkár a XIX. században angol gyarmattá vált (Graeber egyébként Madagaszkár-specialista). Az angolok a foglalás költségeinek visszaszerzésére és az ott kialakított infrastruktúrára kölcsönt adtak az újonnan meghódított, legkevésbé-sem-független országnak, pedig az ottaniak közül senki nem kérte a civilizációt és pénzügyi terheit. Madagaszkár a hitelspirálból azóta sem mászott ki, valószínűleg soha nem is fog. Jön az IMF, mentő kölcsönt ad, beleszól a gazdaságpolitikába. Megszorítások kellenek. Nincs mit tenni, vissza kell metszeni a jóléti túlkapásokat, le kell állni többek között a kötelező oltásokkal. Hogy az erőre kapó betegségek miatt a gyerekhalálozás sokszorosára ugrik? Mindig vannak áldozatok. Áldozatok miért is? Hogy néhány nagy bank mérlege jól mutasson. Hogy rendben legyen a (melyik?) tőzsde, hogy kapjanak osztalékot a részvényesek. Összeomolna a bank és vele a pénzügyi rendszer, ha leírná a visszafizethetetlen, 1860 körülire eredeztethető, azóta követhetetlenül váltogatott követeléseit? Hol? És ez így egyébként rendben van?

Tényleg erkölcsi kötelezettség a diktátorok által ellopott és az szegény emberek szenvedéseit megnövelő hitelek visszafizetése? És ez a pénz kinek megy? Ezek után tényleg erkölcsi felsőbbrendűséggel áll a nyugat mindenki más fölött?

A könyv persze sokkal több, mint professzori kapitalizmuskritika. Szép, unortodox (?) történelemkönyv. Ír Cortezről, aki úgy rabolta végig az újvilágot, hogy (nagyrészt az óhazából menekülésre kényszerített haramia) embereinek végig egyenlő osztozkodást ígért a kontinensnyi kincsből, de addig mindenre hitelt és természetesen kamatot számolt nekik (töltények, élelmiszer, orvosi ellátás), ami miatt a legtöbben a nagy kaland után kb nullán álltak. Csakúgy, mint Cortez, csak ő a király felé tartozott elszámolással. Graeber felhívja a figyelmet arra is, hogy Adam Smith a láthatatlan kéz működésének leírásakor nem korának folyamatait elemezte (mert azokra egyszerűen nem volt igaz, amit írt), hanem egyfajta (azóta részben megvalósult) utópiát vetett papírra. Megtudjuk, hogy az Óz, a nagy varázsló nem is gyerektörténet, hanem eredetileg egy, amerikai elnökválasztási kampányban használt tanmese, ahol minden szereplő egy-egy társadalmi osztályt képvisel. Hogy a 2001-es Irak elleni támadás mögött nem kis részben áll az a tény, hogy Hussein 2000-ben az USA pénzügyi mindenhatóságát biztosító USD elszámolásról egyszerűen EUR elszámolásra állt át (külön történet, hogy milyen hasznai vannak, ha egy ország valutája a világ valutája is – A hitelt valakinek vissza kell fizetnie, ugye? Kivéve az USA.). Graeber azt állítja, hogy a ’70-es évek elején az aranyalapú deviza megszűntetése nem csak nagy közgazdasági (ahogy a tankönyvekben áll), hanem egy masszív vagyoneltolódást eredményező akció, aminek a kedvezményezettjei kizárólag a nyugati, gazdag országok voltak.

Henry Fordot idézve, ha az hétköznapi amerikaiak megtudnák, hogy működik a bankrendszer, másnap forradalom lenne mindenütt. Ezért is él az erkölcsi kényszer, hogy a hitelt valakinek mindenképpen vissza kell fizetni, pedig ezt még az eddig többször említett tankönyvekben sem így írják. Mert a bank mindig vállal valamekkora kockázatot. Legalábbis ez lenne a természetes. És kérdés, mekkora kockázata van Madagaszkár hitelezésének. Különösen, hogy a már visszafizetett pénz is többszöröse az eredeti hitelnek, de a tőkeösszeg valahogy semmit sem csökkent. Ismerős a történet máshonnan?

Graeber szerint a kapitalizmus lényege az állandó fenyegetettség, hogy egyszer vége lesz, hogy egyszer megbukik. Ahogy az emberek elhiszik, hogy örökké él a rendszer, a kamatozó hitel használhatatlanná, értelmetlenné válik és a struktúra összedől. Ez történt 2008 körül is. Újabb, az eddigiektől gyökeresen különböző magyarázat a gazdasági válságokra.

A fentiek után úgy tűnik, valami igazi rendszerellenes, nem is titkoltan kommunista (már amennyire Angliában és Amerikában valaki az lehet) irományról van szó. Nem teljesen. Azt mondanám, józan kapitalizmus-kritika. Csak az nem érzi, hogy a kritikának helye van, aki nem józan. A könyv ráadásul megfelelően tudományos (ahogy a szerzőtől ez elvárható) és emiatt általános elismertség fogadta/fogadhatta. A fenti leírás alapján talán hatásvadásznak és okoskodónak tűnik. Nem az, csak a leírás nem adja vissza a könyv hangulatát. Vaskos, sokszor nem könnyű, néha (de csak néha) kicsit leül, de mégis okos és (végesen) bátor. Nem mondom, hogy mindenkinek kötelező, mert nem lehet elvárás, de aki érez magában erőt, annak érdemes.