könyvdaráló

Philip K. Dick :
Várjuk a tavalyi évet
ISBN 978 963 711 894 4
puha kötés, 204 oldal, 15X21 cm
2007 (első, eredeti angol nyelvű kiadás: 1963)
olvasási élmény: 4/5 (jó könyv, ha minden ilyen lenne, nem lenne semmi gondunk)

Igazi, letehetetlen és gördülékeny, sziporkázó PKD sci-fi. Az egyik legjobb, amit olvastam. 2055-ben járunk.  Az emberiség csillagközi háborúba keveredett. A bolygó mindenható kvázi-diktátora az ENSZ-főtitkár, aki nem mellesleg igen rossz állapotban van. Ha nem lenne mellette a profi orvos-csapat, naponta kétszer is meghalna. Dr. Sweetscent (micsoda név!) az élethez az átlagosnál intelligensebben álló műszervsebész, akinek fő feladata (lenne) a főtitkár egészségének megőrzése, pontosabban az egyre elkerülhetetlenebbnek tűnő halálának megakadályozása. Csakhát van egy rakat saját problémája, ami leszívja az energiáját.

Sweetscent egy újonnan kifejlesztett tabletta segítségével a jövőbe utazgat, illetve a lehetséges jövőkbe. Rájön, hogy a nagy háborúban rossz oldalt választottak, de még nem késő váltani, sőt rájön arra is, hogy a főtitkár is tudatában van ennek. A doktor nekilát hát, hogy győzelem felé terelje az emberiséget.

Látszólag erről szól a könyv. Nem nagy ügy, gondolnánk. De van egy másik szál is, ami az előbbinél sokkal fontosabb. Sweetscent házasságának széthullása és az ebből adódó mindenféle emberi kérdések. Sweetscent alapvetően nem rossz ember. Olyan, mint szinte mindenki. Tudja, hogy nem jó neki, ha Kathy mellett marad, de fél, mi lesz, ha magára hagyja a nőt. Felelősséget érez. Bármelyik alternatív jövőbe kalandozik, a probléma mindig ugyanaz. Nincs olyan verzió, amiből jól jöhet ki. Tényleg próbálkozik, de úgy tűnik, sokkal könnyebb az emberiséget megmenteni, mint saját és Kathy életét. Mert ez utóbbit lehetetlen.

A könyv ennek megfelelően tele van emberpróbáló gondolatokkal. Nem idézem őket, tessék elolvasni és eldönteni, mennyire igazak. Csak abba a tévedésbe ne essen senki, hogy a kötet végére került párbeszéd adja meg a konklúziót. Elvégre ez egy időutazós regény, a cselekménysorrend természetes módon felcserélhető, legalábbis nem feltétlenül lineáris. Inkább minden bölcsesség egyszerre lehet igaz, bárhol is fordul elő a könyvben. És ez a valóság is. Nincs végső okosság, csak aktuális, amit adott pillanatban mi végsőnek hiszünk.

Eszembe jutott egy másik érdekesség is, az ENSZ-főtitkár vs Orbán Viktor párhuzam (nem, nem a diktátorság miatt, ennyire nem vagyok fárasztó). De ez nem ebbe a blogba való, majd talán máshol kifejtem, egyébként is egy ideje tele van minden ilyen okoskodással.

2055. A dátum közelebb van hozzánk, mint a regény írásának időpontja. És persze ismerjük PKD-t, a történet nemhogy elavult lenne, hanem egyre aktuálisabb. Gyanús, tényleg gyanús, hogy neki is volt időutazós tablettája. Vagy egyszerűen soha nem változik semmi, az ember ugyanaz, csak a technika más.

Joseph Vogl :
A kapitalizmus kísértete
ISBN 978 963 279 793 9
puha kötés, 272 oldal, 12X20 cm
2013 (első, eredeti német nyelvű kiadás: 2010)
olvasási élmény: 2/5 (közepes, de ennyi időt biztosan nem kellett volna rááldozni)

Valahol jót olvastam erről a könyvről, azért vettem meg, azért álltam neki. Ígéreteset.

Eleve a tálalás megnyerő. A sorozat neve „szokatlan szempontok”. A cím okosnak tűnő, játékos és nem-szokványos gondolatot sugalló. A hátsó borító ajánlójában pedig: „Szembesülnünk kell azzal a kényes körülménnyel, hogy az elmúlt háromszáz év közgazdasági tudása maga teremtette meg azokat a gazdasági tényeket, amelyeket megmagyarázni hivatott.” Mindezek mellé Vogl a berlini Humboldt egyetem professzora. Olyan nagyon nem lehet ezzel mellényúlni, ugye?

 És tényleg, ha most valaki nekimegy az internetnek, csupa méltató szót talál a könyvről. Igazából ez az egyetlen ok, ami miatt az értékelésben fent 2/5 szerepel és nem 1/5. Mert azt valahogy sehol nem írják, hogy kinek is szól ez a kötet. És így lehet, másképpen nem, hogy elolvastam, mitöbb végigolvastam és csak szenvedtem vele. Nyugodtan mondhatjuk, hogy bennem van a hiba.

Joseph Vogl tényleg professzor a Humboldt-on. A német irodalom és médiatudományok professzora. Így persze külsősként áll a közgazdaságtanhoz és annak történetéhez. Talán emiatt az olyanoknak, mint én, merő unalom minden oldal. Komolyan, egy darab megjegyzendő vagy újszerű gondolatot, annyit sem sikerült felfedeznem.

Alapos? Az. Nem azt mondtam, hogy fércmű, sőt. Átgondolt/túlgondolt. A körülményes, szerintem szükségtelenül túltudományosított mondatkötegek átrágása közben alaposan elfárad az ember. Olyan az egész, mintha valaki disszertációt írna a 30 éves háborúból.

Vogl próbál logikusan haladni, de igazából ide-oda kap, hogy a teljesség érzetét keltse. A capital-asset-pricing-model, a logaritmikus normál eloszlások emlegetése és a Black-Scholes differenciálegyenlet bemásolása jó példa erre: Nem vezet sehova, nem jön semmiből, de hát a kézirat újraolvasásakor hiányzott valami matematikás-képletes téma, úgyhogy feltúrta, isemrős professzorokkal egyeztette, talán értette és belegyömöszölte valamelyik fejezetbe. Hogy ennek mi értelme, azt nem tudom.

Leírom mégegyszer: A könyvet mindenhol agyondicsérik. Biztos van, akinek bejön. De a Könyvdaráló blogot eleve az a felismerés hozta létre, hogyha a negatív kritikák is felkerülnének egy-egy könyvről, akkor lehet, sok időt/energiát megspórolnánk (én biztosan), elvesztett örömet megtartanánk. Örök igazság, hogy a csalódásoknál legtöbbször nem a könyv rossz, csak nem annak szól, aki a kezébe veszi.

El tudom képzelni, hogy A kapitalizmus kísértete egy nyitott gondolkodású,  egyéb tudományterületek iránt érdeklődő történelemtanárnak érdekes. Gondolom ezt a stílust várja el. Azt is el tudom képzelni, ahogy  az ilyen-olyan egyetemen/főiskolán kötelező/javasolt olvasmánnyá teszik. Feltételezhetően szivatásból, bár ha az öreg prof-nak tényleg tetszik (mert micsoda csodálatos, színvonalas összefoglaló mű ), az az igazi szívás. Szóval ez egy ilyen könyv. Aki szellemi kalandra vágyik, annak azt javaslom, mást olvasson, tökmindegy, mit írnak a kritikák úgy általában.

Aldous Huxley :
Szép új világ
ISBN 963 211 526 0
puha kötés, 213 oldal, 12X20 cm
1982 (első, eredeti angol nyelvű kiadás: 1932)
olvasási élmény: 4/5 (jó könyv, ha minden ilyen lenne, nem lenne semmi gondunk)

Nehéz könyvdarálót írni, ha klasszikusról van szó. Egyrészt ha az ember megköpködi, akkor az írást megköpködik. Reflex: védjük az alapokat, amit belénk plántáltak. Ez adja az identitásunkat. Úgy hisszük. Nem is mondom tovább, messzire vezet.

Másrészt. Nehéz bármit írni, amit már nem írtak le korábban. Lehetetlen. Talán nem is elvárás. Különösen, hogy ez csak egy olvasónapló.

A Szép új világ klasszikus, amennyire csak klasszikusnak lehet lenni. Gimi elején olvastam először, nemrég pedig eszembe jutott, hogy jó lenne, érdemes lenne újra. Ahogy a halvány emlék alapján megítélhető (a gyereknevelésről alkotott, elrettentőnek szánt nézetek jöttek elő bennem, persze megvilágosodásként, mint pozitív módszer, na de mindjárt kifejtem általánosabban). És tessék, ugyanaz a régi kiadás, ugyanabból a könyvtárból kivéve. Talán ugyanaz a példány.

Újra hangsúlyozom, eszem ágában sincs leírni, amit már annyian leírtak. Minden elismerésem a 80 év után is átütő műnek. Huxley zseni. Hiába mondtam másról is; másokról, sokszor. Zseni van többi is, nem vesz el az érdemből, hogy többekre mondjuk. Csak néhány egyszerű megjegyzés jön, nem pedig teljes elemzés. Hogy is merném.

1) ’32-ben nem volt még genetika. Pavlov, na az volt (1936-ban halt meg, egyébként). Kondícionálás a kulcsszó, ha emberek tervezéséről beszélünk. Ma már tudjuk, hogy amiről Huxley fantáziál, az valóság lehet, sokkal jobban, mint ahogy gondolja. Máshogy, de ez mindegy. Az ember mérnökölése valódi lehetőség, nem sci-fi (ja és akkor miért is ostorozzuk a kreácionistákat?). Csodálatos, hogy a regény ilyen szemszögből nézve frissebb, mint megjelenése idején.

2) A vadember-szál gyenge. Elnézést mindenkitől, de egyszerűen olyan, mintha Defoe-t vagy Swiftet olvasnék (mindegyik kb 1700 körül született). Csodálatos, hogy a fenti értelemben vett friss regény ennyire romantikusan régiség lehet.

3) És ma, 2015-ben úgy érzem, személyes érzés, nem kell osztani, nem kell helyeselni, megérteni, elfogadni sem, hogy az anti-utópia mintha nem is lenne anti. Mintha érthető lenne a kifigurázott rendszer, mintha a mát mutatná, de legalábbis az irányt. Hozhatnám az aktuálpolitikát, de nem erre gondolok. Sokkal rosszabb. Kettőt hátralépve. Itt vagyunk, lassan megérkezünk. Szép új világ vadember-mese nélkül. És a legrosszabb, hogy nem érzem, hogy ez szörnyű. Én, a legindividualistább mind között. Pont, mikor az ásatásokon 1000 év múlva megtalálnak egy regényt és éppen a fordítottját hozzák ki belőle, mint a megírásakor. Mint a biblia.

A kedvencemet nem akarom pontba szedni. A legapróságabb és mégis többet érdemel, mint egy négyes és félzárójel. Ötvennegyedik oldal. Nem tudom, valaha-valaki megjegyezte-e már ezt. Gondolom, nem én vagyok az első. Mondom, semmiség, és mégis nekem jó volt olvasni. Olyan rádöbbenő. Naszóval.

„Milyen rémes szín ez a khaki”

Mondja ezt egy viszonylag felsőbb kasztba sorolt nő, amint meglát egy alsóbb kasztba soroltat, annak tipikus, kasztra jellemző khaki színű ruhájában. Komikum vagy mi. Az akar lenni.

De nem így működik ma minden? A budai ember, aki lenézi a pesten lakót? A budapesti, aki lenézi a vidékit? A kelet-magyarországit? Az értlemiségi, aki a szerelőt? És fordítva. A cigányt? A hajléktalant? A szegényt? A négereket (fekete, bocs, vagy itthon ez csak vicc és nem is probléma)? Aki tévésorozatot néz? Akinek nincs gyereke? Vagy túl sok van? Aki alkoholista és érdemtelen? Ja, te tescoban vásárolsz, na én oda be nem mennék, mert én az Auchanban! Képregényt olvasol? Egyáltalán, milyen alacsonyan szántasz kulturálisan? Kihal a magyar, nem érted, ők lesznek többen! Te befizeted az adót, de hülye vagy! Te nem fizeted be az adót, miattad áll így ez az ország! Nem jársz templomba? Templomba jársz? Fideszre szavaztál? Nem voltál szavazni? Egyáltalán, nem vagy PONT OLYAN, mint én?

Szó sincs itt politikai korrektségről. Butaság, az van. Dömpingszerűen. Meg kondicionált emberek mindenütt.

És így működünk. A megvetett, antiutópiának gondolt szép új világ kasztrendszere működik, itt van, éljük, 100 % mi vagyunk. Csak nem olyan látványosan. Mert az élet nem egy regény. Legalábbis nem olyan átlátható. Ezért kell olvasni, mert egyébként eszembe sem jutna.