Steven Tyler:
Does The Noise In My Head Bother You?
ISBN 978-0-06-184197-2
hangoskönyv, 15 óra/13 CD, angol nyelvű
2011
„olvasási” élmény: 3/5 (rendben van, érdemes „olvasni” annak, aki szereti az ilyet)
„Amerika legnagyobb rock&roll zenekara”, 15 stúdióalbummal, 40 évvel a hátuk mögött. De ez most nem egy Aerosmith-memoár, hanem kifejezetten egy Steven Tyler visszaemlékezés. Ha a kezdeteknél tévedésbe lennénk efelől, nincs gond, gyorsan helyrebillenünk. Minden egyes esemény Tyler perspektívájából, aki be is vallja, hogy nem biztos, hogy jól emlékszik, de igazából ez tökmindegy, mert ez az ő verziója, ezek az ő emlékei.
Valahogy 2011 vége felé jelent meg a könyv, én néhány hónappal később, 2012 év elején szereztem be, ha jól emlékszem. Egyből besoroltam az olvasnivalók közé, de – ahogy annyi minden más esetében is – nem jutottam oda, hogy elkezdjem. 2013 májusában aztán egy könyvesboltban New York-ban ráakadtam a hangoskönyv változatra, leárazva. 7 USD (kb 1500 Ft) körül volt, úgy rémlik. Kellően alacsony ár ahhoz, hogy megvegyem, hátha egyszer lesz kedvem hozzá. Hét dollár nem tűnik szörnyűnek 13 cédéért, 15 órányi hanganyagért. Jó döntés volt, 15 órányi (vagy még több) autózást dobott fel.
Nyilván az Aerosmith a fő vonal, de nem zenekar- vagy zenetörténetről van szó. Ez egy „Mr. Tyler élete és évei” anyag a gyerekkortól egészen 2010-ig. Az Aerosmith csak annyira kerül szóba, amennyire Tyler életét befolyásolta. Vagyis nagyon. Mégsem olyan mértékben, amennyire én szerettem volna. Persze ez a történet értékéből semmit nem von le, csak az én egyéni csalódásom.
Hosszas fejtegetés helyett pontokba szedve a lényeg:
*Az egész végtelenül csapongó. Kb időrendet követ, de teljesen mégsem. A történeteknek/visszaemlékezéseknek sokszor nincs eleje vagy vége, de ez szinte föl sem tűnik, mert mire észrevennénk, már a következő emlékdarab közepén találjuk magunkat. Lehet erre mondani, hogy zavaró, de azt hiszem, ez így egyszerűen csak autentikus Steven Tyler.
*Tele van dalszöveg-idézetekkel, amit olvasva biztos ugranék, így hangoskönyvben viszont helyén van.
*A könyvet felolvasó Jeremy Davidson hanghordozása elsőre igen idegesítő, természetellenes, aztán egyszercsak leesett, hogy Tylert akarja utánozni és végülis nem is rosszul.
*Aránytalannak érzem, ahogy az egyes Aerosmith-albumok előkerülnek. Érthető, hogy a Done With Mirrors említése miért csak érintőleges (pedig érdekes lett volna), de hogy a Pump vagy a Get A Grip ilyen borzasztó kevés helyet kapjon, az döbbenet. Igazából 1997-hez érve visszaugrattam a CD-t, mert azt gondoltam, hogy elkalandozott a figyelmem, azért nem vettem észre. Otthon meg ellenőriztem a könyvben az idevágó részt, mert meg voltam győződve róla, hogy a CD selejt, hiányzik róla legalább egy fejezet. De nem. Hogy a kiadó/szerkesztő húzta le vagy Tyler nem akar erre az időszakra, ezekre az albumokra emlékezni, nem tudom. Talán arról van szó, hogy máshol, más könyvekben már ki lettek ezek vesézve és nincs mit mondani róluk? Akkor is furcsa. Viszont meggyőződésem, hogy a Nine Lives album agyondicsérése és szinte tételenkénti kilistázása csak önigazolás, hiszen ehhez köthető az zenekar csillagának hanyatlása (igen, tudom, utána volt I Don’t Want to Miss a Thing és American Idol, na de ne vicceljünk), amit gondolom fájdalmas elismerni..
*A memoár címe az is lehetne, hogy „Az én drogos életem”. A legelgondolkodtatóbb az, hogy Tyler nyilvánvalóan nem bánt meg semmit. Utálja a rehabot, utálja, hogy egy vagyont költött el, de mégis. Milyen könnyen jönnek a jó szövegek. Milyen kreatívvá válik az ember. Milyen csodálatos menekülés a napi gondokból. Kimondani nem lenne túl PC, de könnyű észrevenni: Tyler azt gondolja, hogy a drogokkal az az egyetlen probléma, hogy egy idő után elvonóra kell menni, mert különben jók.
Itt van egy 66 (a könyv írásakor 62) éves ember, akire azt mondanánk, hogy ennyi idősen sem jött meg az esze, annyi hülyeséget beszél. De felmerül azért, hogy nem neki van-e igaza. A történet befejezetlen, legalábbis nincs happy ending. A rehab hosszú távon nem hoz eredményt, a kreativitás talán elszállt, a zenekar úgy tűnik reparálhatatlanul romokban (azóta, 2012-ben megjelent egy visszatérő lemez, egyébként), a családi/baráti kapcsolatok kaotikusak. Gondolom ez az igazi r&r. Az életmű áll, az élet sehol sincs.
A hanganyag végén Tyler saját maga (értsd: személyesen) is mesél egy kicsit és ekkor hálásak leszünk, hogy eddig nem őt hallgattuk, mert az akadozó, szörnyen rekedt hang, a sehová nem vezető, ismétlődő gondolatok hallatán az ember felvonja a szemöldökét.
Az életrajz egyébként 2012-ben magyarul is megjelent, legalábbis könyv alakban.
