könyvdaráló

Reza Aslan:
Zealot
ISBN: 978-1-4000-6922-4
kemény kötés, 332 oldal, 16X24 cm, angol nyelvű
2013
olvasási élmény: 3/5 (rendben van, érdemes olvasni annak, aki szereti az ilyet)

Hogyan lett a „betölteni jöttem a törvényt, nem eltörölni” jelszóból „eltörölni jöttem, nem betölteni”? Azaz mit szólna Jézus, ha látná a mai kereszténység tanításait? Ráismerne? Egyáltalán, milyen lehetett az igazi, hús-vér Jézus? Mi marad, ha az utólag rápakolt mázat leolvasztjuk? Ha megszabadítjuk a mítoszoktól.

Reza Aslan nekiállt és nyomozott, gondolkodott, kombinált. A könyv az elmúlt egy évben rengeteg dühös kritikát kapott (és még nincs vége), de hát ez egy ilyen téma. Vannak, akik magát a kérdésfelvetést is személyes támadásnak veszik, hiszen gondolkodni bűnös dolog, legalábbis bizonyos témákról. Persze még mindig jobban állunk, mintha Mohamedről készülne ilyen iromány, úgyhogy szégyenkezésre nincs ok.

Nem állítom, hogy a Zealot logikája tudományosan megfellebbezhetetlen, még csak azt sem, hogy jól alátámasztható, igaz, ez utóbbit a szerző szeretné velük elhitetni. Mondjuk úgy, ez is egy Jézus-kép, sőt elég hihető, ráadásul szórakoztatóan, könnyen olvashatóan előadva. Reza Aslan írni tud, az egyszer biztos. A többi meg hit kérdése, ugye.

Jézus a messiás. Nem mintha nem lett volna minden sarkon egy hasonló azokban az időkben. Zavaros korszak, átalakuló politikai és megrendülő vallási rendszerrel, római elnyomással, forradalmakkal, ahol a tömeges kivégzések mindennaposak. A zsidó nép várja a megjövedőlt felszabadítót, hogy valaki végre rendet tegyen. A kereslet megteremti a maga kínálatát, önjelöltek vagy nem, mindenesetre sorba érkeznek a megváltók, csakhogy kereszten vagy simán csak lándzsahegyen végezzék. Róma nem tréfál, keményen bánik a lázadókkal. Mert szó sincs arról, hogy a messiás valami földöntúli életet, bűnökből való szabadulást, free-for-all mennyországot ígérjen, esetleg hit általi üdvözülést. A program sokkal evilágibb: Róma kiűzése, Izráel 12 törzsének egyesítése, igazság a népnek. Politikai agenda. A szegénységből jövő Jézus is nagyon hasonló, de még többet ígér. A gazdagok bukását, a nyomorgók felemelkedését. A főpapság megtörését. Ez (és nem más, nem valami túlvilági) lesz a próféciák beteljesülése, Isten királyságának eljövetele. Tanítványokat gyűjt, tömegeket mozgat, lázít. Reza Aslan Jézusa nacionalista forradalmár, népi politikus. Maga soha sem mondja, hogy Isten fia lenne, sőt, következetesen az „ember fiának” nevezi magát (ami azért többet jelent, mint amit elsőre gondolnánk, de semmiképpen sem Istennel való egyezőséget).

Aslan okosan elkerüli a csapdát, ami miatt tényleg bulváros lenne a gondolatmenet. Nem próbálja megmagyarázni a csodákat vagy a feltámadást. Megjegyzi, ezek nem történeti kategóriák. Az az idő a csodák ideje volt. Csodát tenni elismert és jól kifizetődő hivatás volt akkoriban. Jézus persze ingyen gyógyított, sokasította kenyeret és a halat, de nem is a megélhetés (pláne nem a gazdagodás), hanem a figyelemfelhívás, az önigazolás volt a célja. Nem furcsa, hogy soha senki nem vádolta Jézust csalással? Soha nem olvasta rá senki, hogy kuruzsló, hogy a csodák meg sem történtek, hogy hazudik? Ugyanígy a feltámadás. Akik találkoztak a sírból kikelt Jézussal, életük végéig, következetesen, kínzások, megkövezések által nem megtörve, kétség nélkül állították, hogy a mester él.

Vagyis a könyv szerint a csodák akár meg is történhettek, a feltámadás akár igaz is lehet, de a történelmi Jézus megismerése szempontjából ez nem érdekes. Jézus egy paraszti sorból jövő, a zsidó vallási törvényeket tisztelő, valószínűleg írástudatlan, Isten Királyságának evilági eljövetelét hirdető, magát jövendőbeli királyként látó forradalmár volt. Ezért is végezték ki. Feje fölé írva írva a vád: „A zsidók királya”.

Aslan sok, elméletével szembenő igehelyet vesz elő és megmagyarázza, miért is kerültek a szövegbe (akár utólag). Amikor a gyerek Jézus oktatja az írástudókat vagy Pilátus megpróbálja minden tőle telhetőt, hogy megmentse Jézust, de a vérszomjas zsidók mégis halálát akarják. Azt mondja, a Biblia nagy és hosszú történelemmel rendelkező, sokak által írt irodalmi mű, annak minden hibájával és pontatlanságával. A színfalak mögé kell nézni, és látni kell (már ahol lehet) az önellentmondásokat és hazugságokat.

A kereszténység alapjait aztán nem a Jézus által kijelölt utódok (főleg testvére, Jakab) teszi le, hanem a az Pál/Saul (az Újszövetség könyveinek fele róla szól vagy ő írta), aki nem elég, hogy sohasem találkozott a feltámadás előtti Jézussal, hanem azokkal is alig beszélt (ha igen, csak hadakozott), akik viszont találkoztak vele. Úgy tűnik, nem is érdekelte, mit gondolnak azok, akiket Jézus közvetlenül tanított (más autentikus forrás meg nem nagyon volt, az evangéliumok például jóval később keletkeztek), csak a saját, belső ihletéséről beszélt. Így lett Jézusból maga az Isten, így lett Isten Királysága földöntúli, így lett a mindenki számára elérhető hit-által-üdvözülés, így lett a szeretet a legfontosabb. Mindegy, mit is mondott-akart-tett Jézus. Mindegy, hogy a korábbi próféciák soha egy szót sem szóltak arról, hogy a messiásnak meg kell halnia és fel kell támadnia, sőt soha nem beszéltek a szeretet világméretű kisugárzásáról sem. Pál a hagyományokkal szembemenő prédikálása alapvetően szembement Péter, Jakab, János hagyományőrzésével.

Jakabékat elsodorta Róma bosszúja. Pál igehirdetése, hellenizált vallása pedig termékeny talajra talált a nem-zsidók között. I.sz. 325-ben, a mai Törökország területén lévő Nicaeaban a küldöttek egységesítették az alapelveket, többek között döntöttek arról, hogy Jézus maga volt az Isten. Pont. Aki mást mond, azt üldözni kell.

Később, 398-ban, az Újszövetség összeállításakor (micsoda dilemma lehetett - mi kerüljön bele - mi ne!) Jakab (Jézus testvére és kijelölt utóda) levelei közül egyetlen egy, Péter (az első pápának elismert főapostol, első a tizenkettő között) levelei közül kettő, János ( a szeretett tanítvány és az egyház oszlopa) levelei közül három ment át a szűrőn. És Pál?  Tizenkét levele került bele, kétszer annyi, mint elvi ellenlábasainak összesen.

Aslan talán egyik észrevétele sem új. A könyv egyszerűen csak szépen sorba veszi az elmúlt évtizedek gondolatait és (néhol önkényesen válogatva, de) megpróbálja alátámasztani történelmi tényekkel, történelmi gondolkodással. Jó könyv? Igen. Botránykönyv? A legkevésbé sem, természetesen. Kritizálható, persze, de én a kritikusokat szeretném kritizálni, mert mai napig él bennem az emlék, hogy nemrég, valamikor a ’90-es években a katolikus egyház tiltakozására a magyar tévé levette a műsoráról az egyébként tök ártalmatlan Krisztus utolsó megkísértését és azt is tudom, hogy voltak idők, amikor itthon a Star Wars filmeket tartották egyházellenesnek, okkultnak egyes vallásos okosok.

A csodák fontosak, a feltámadás példaértékű. Mindegy, hogy megtörténtek-e. A kereszténység a hit általi üdvözülést hirdeti. A tények mások, külön kezelendők. Nem értem, miért számítanának a vallás szempontjából. Talán csak a mai ember görcse, egyszerű, párhuzamosságot felfogni nem tudó gondolkodása, hogy megpróbálja összekötni a kettőt.

A Zealot mostanában jelent meg (a szerintem szerencsétlenül választott Zélóta címmel) magyarul is.

Dustin Rhodes:
Cross Rhodes
ISBN: 978-1-4391-9516-1
puha kötés, 226 oldal, 14X21 cm, angol nyelvű
2010
olvasási élmény: 3/5 (rendben van, érdemes olvasni annak, aki szereti az ilyet)

Az önéletrajzi könyvek sokszor jobbak, mint bármelyik regény. Nem csak azért, mert igazak. Hiszen nyilván csak részben tudnak azok lenni. Inkább, mert rádöbbentenek, hogy az élet senkinek sem pont olyan, mint amilyennek mások szemében látszik. Egy-egy könyv elolvasása után többet tudunk az adott emberről, vagy legalábbis jobban értjük, mint mondjuk a szomszédunkról vagy munkatársunkról. És ezek a felfedett életek valahogy tele vannak tragédiákkal, győzelmekkel, kicsi és nagy örömökkel, fájdalmakkal. Bizonytalansággal, változással.

Hajlamosak vagyunk az gondolni, hogy mások olyanok, amilyennek látjuk őket. Mindig, konstansan. Pedig egyrészt bonyolultabbak, másrészt csak éppen akkor olyanok. Amit látunk, az csak egy folyamat egyetlen pillanata, egy fejlődés (visszafejlődés, stb – ez most nem is érdekes) gyorsan elmúló állomása. Egy önéletrajz története az egész ívet mutatja. Nem sokat érő, nyálasnak, sekélyesnek hangzó utcai filozófia, de mégis ideírom: az ember nem egy változatlan valami, hanem egy út. Tudjuk mindannyian, mégis elfelejtjük a mindennapokban.

Goldust könyve egy WWE kiadvány, amiből egyenesen következne, hogy fele-sem-igaz, vagyis inkább fele-sincs-benne. Biztosan erős szűrőn kellett átmennie, hogy tükrözze a cég marketingcsapatának az érdekeit (is). Talán csak a szerencsének köszönhető, hogy a Cross Rhodes mégsem lett műanyag. Élvezhető, hihető, őszintének tűnő, emberi, szépen felépített. Azt sejtem, az előbb említett szűrő csak azt jelentette, hogy egy adag nemkívánatos bekezdést/oldalt kihúztak belőle (ezért is olyan rövid), de nem nyomták tele hazugságokkal, reklám-sztorikkal.

A vonalvezetés azért az elvárt amerikai formához igazodik: nehéz gyerekkor, nagy lendülettel induló fiatalság, siker, házasság, alkohol-drogok-fájdalomcsillapítók, családi összeomlás, majdnem-halál, akaratpróba és felépülés. Igaz, ez utóbbi csak részleges, mert ami elpusztult, azt nem lehet újrateremteni, de arra elég, hogy jó érzéssel töltse el az embert – számtalan hollywoodi film kliséje, nem? MOndhatnánk, hogy sablonos, csakhát... ez itt... maga Goldust.

A könyv érdekes, de még érdekesebb, ami kimaradt belőle: valahogy minden sztorinak csak a felét tudjuk meg. A másik része rejtve marad. Mert ez nem botránykönyv. És itt a lényeg. Nem mások leleplezése a cél, különösen nem a családtagok és a barátok befeketítése. Érezzük-látjuk, hogy semmi sem tökéletes, de nincs szitkozódás. Goldust úriember. Ez a könyv arról szól, hogy mindenhonnan fel lehet állni és nem arról, hogy ki-mekkora szemét. Pedig mennyivel könnyebb lett volna olyat írni és aztán eladni. Így ez a kötet olyan, mint Goldust: sötét, de mégis elegáns. Tiszteletet ébresztő.

Brian W. Aldiss:
Szuperállam
ISBN: 978-615-5158-22-3
puha kötés, 260 oldal, 15X21 cm
2013 (eredeti angol nyelvű kiadás: 2003)
olvasási élmény: 1/5 (elképesztő, hogy ezt is kiadta valaki)

„Cikázó villámok szaggatta, sötét fellegek gyülekeztek az északi hegyek fölött. A völgyben azonban vidám eseményhez illően oly tunyán terült szét a napfény, mint tejszín a köcsögben."

Ez a könyv legelső bekezdése és ennek a végén nyilallt belém, hogy na nem, ezt az izét nem nekem találták ki, most kéne abbahagynom. Borzalom. Maga az egész kép, de valószínűleg még a fordítás is rátesz. Csakhát a paraméterek kedvezőek: nagy betűs, kisalakú, 260 oldal, szellős sorokkal. Meg egy kis sci-fi tényleg jó lenne, úgyhogy engedtem a csábításnak. Gyorsan végzek vele, aztán majd találok valami jobbat.

4 hónapig birkóztam a könyvvel, mert hetekig a kezembe sem vettem, olyan lehangoló minden egyes újabb oldal. Aldiss talán nagy író, ahogy a borítón is jelzik. Oké, elhiszem (hiszékeny vagyok). Az volt valaha. De úgy tűnik, mostanra már abba kellett volna hagynia, csakhogy... kényszerítik. De erről később.

Először is tisztázni kell, hogy EZ NEM SCI-FI. Én vagyok a hülye, hogy azt vártam? Végigolvasás után vettem észre, hogy az ajánlószöveg tényleg nem is állít ilyet. A borítórajz ugyan becsapós lehet, persze nem mondhatom, hogy nem hallotta elégszer a „never judge a book by its cover" mondást. Tanulságos egyébként, hogy attól, mert a jövőben játszódik, van benne űrhajózás és vannak benne androidok, még nem lesz tudományos-fantasztikum.

Világos, ettől még lehetne jó könyv, nem ez a baj. Sci-fit vártam, ezért eleve csalódás, de még bezárhattam volna úgy, hogy „na de nem volt rossz". Rossz volt.

A nyitómondat (szerzői ajánló) szerint a kötet nem más, mint „jelenetek egy (reményeim szerint) leendő filmből". Egymással alig-alig összefüggő, erőltetett és buta párbeszédekből álló, izgalmat vagy érdekességet nélkülöző, elcsépelt kliséket felvonultató blokkok. Rengeteg szereplő. Ha mindenkit meg akartam volna jegyezni, jegyzetelnem kellett volna. Különösen, hogy társadalmi státuszukat,foglalkozásukat és egy-egy vágyukat kivéve megkülönböztethetetlenek mind. Nem azért, mert ugyanolyanok, csak az előbbieken kívül nem tudunk meg róluk mást. Jellemek? Na itt ilyen nincs, persze igaz, hogy nem is lenne rá hely.

A történet (bocsánat a kifejezésért, az nincs - ahogy fent írtam) a közeljövő Európai Uniójában játszódik. Innen a cím: Szuperállam. Azt hiszem, a rövid képek felvillantásával Aldiss (szándéka szerint) megpróbál átfogó panorámát adni a társadalomról, rázoomolva egy-egy szereplőre. Mondhatjuk, hogy szellemes akar lenni. De gyenge. Nem a jövőt és a szuperállamot figurázza ki, hanem... Nem is tudom, az embereket? A mindenkori embereket? Hát ha ez volt a szándék, akkor nem sikerült. Jópofa a két amatőr, az elnök életére törő, végül egymást leszúró bérgyilkos; a szerelemmel végződő emberrablás; az egész Unióban egyes-egyedül az elnök által akart (és végül el is indított) háború ötlete; az űrexpedíció által talált idegen lények vacsoraként való felhasználása (mert kifogyott az űrhajóban az élelem); az idiótán masírozó támadó haderő; és sorolhatnám. De kevés ahhoz, hogy értelmezhető és élvezhető regény kerekedjen belőle.

Mondjuk, hogy Aldiss ilyet akart. Legyen ez egy stílus. Nem klasszikus, hanem haladó. Nem paródia, de majdnem. Csakhogy a megvalósítás nemcsak nem szórakoztató, hanem klisékkel teli, unalmas, helyenként idegesítő és semmiképpen sem okos.

Azt végképp nem értem, hogy minek kell szánalmas módon teletenni sexualitással. Egy öregember betegesen képzelődik (Aldiss idén 89 lesz, a könyv írásakor 77 körül volt)? Igazából visszataszító, ha így nézem. Általában az egész regényről elmondható, hogy jobban hasonlít egy tizenéves első próbálkozásához, mint egy sokat látott öreg mesterművéhez. Nagyon remélem, hogy film nem lesz belőle. Persze lehet, mert...

Az egészben a legmegdöbbentőbb a belülre, a könyv adataihoz beszúrt, az EU zászló és a mögé biggyesztett „Kultúra" szó alatt feltűntetett információ: „Az Európai Bizottság támogatást nyújtott ennek a projektnek a költségeihez." Szeretném azt hinni, hogy ez is csak egy gyenge vicc, de nem úgy tűnik. Tehát Európa legjobbjának mondott sci-fi íróját támogatja az EU, mert az nem tudja magát eladni? Nonszensz. Ráadásul pont ezt a szánalmas kísérletet? Csak azért, mert az a címe, hogy Szuperállam?

És ekkor eszembe jutott, hogy Aldiss talán nem is akarta megírni ezt az izét. Vagy ha igen, nem is akarta kiadni. Csak a menedzsere pénzt szerzett rá. Talán csak a leütésszámra fizették. Persze lehet, hogy nem az író, csak a kiadók profitáltak a támogatásból. Vagy csak a magyar kiadó volt olyan ügyes, hogy pénzt kapott Brüsszeltől? A rövid feliratból nem derül ki. Akárhogyis, ezt hívják Európában kultúrafinanszírozásnak. Szánalmas. Nem is merem továbbgondolni.