könyvdaráló

A marxizmus halott. A szocialista rendszerek csődje végleg maga alá temette, igaz, már előtte sem volt túl jó állapotban. Legalábbis ezt mondják. De miért is?

 

Ma, 2011-ben a gazdasági-politikai-szociológiai elemzések, de a politikusok közül is sokan a kapitalizmus végnapjairól beszélnek, a kapitalista modell közelgő összeomlását jósolják, de minimum alkalmatlanságát feszegetik, mondván a kapitalizmus (természetéből fakadóan) képtelen korunk három legnagyobb kihívásának a kezelésére: (1) a természetes környezettel való hosszú távú, fenntartható együttélés, (2) a fegyveres konfliktusok (ideértve terrorizmus) és (3) a stabilan, kiszámíthatóan működő gazdaság problémáira nem ad választ, sőt kifejezetten nemkívánatos irányba hajtja azokat.

 

Marx a kapitalista rendszer eddigi legteljesebb, legrészletesebb kritikáját adta. Logikus-e pont most eltemetnünk, amikor a kapitalizmus gyengeségei ennyire látványosan jelentkeznek, sőt megoldásért kiáltanak? Terry Eagleton, a University of Lancaster professzora szerint nagy hiba lenne. Mi van akkor, ha Marx jókat mondott, csak egy ideje rossz a sajtója? Mi van akkor, ha Marxnak igaza van?

 

Eagleton összegyűjtötte a marxizmus kritikusainak 10 leggyakoribb érvét és 10 fejezeten keresztül próbálja visszaverni őket, erről szól a könyv. Lássuk néhányat ezekből a megcáfolandó érvekből!

 

*A marxizmus a múlt társadalmi felépítésére találták ki, a XXI. században nem alkalmazható, hiszen a társadalmi osztályok már nem is léteznek.

*Az eddigi tapasztalatok szerint a marxizmus gyakorlatban nem működik. Legtöbbször terror, önkényuralom és tömeggyilkosság lett belőle, de minden szocialista berendezkedésre igaz, hogy polgárai szabadságukban erősen korlátozottak és hiánygazdaságban élnek.

*A marxista társadalom megvalósíthatatlan utópia, az elmélet az alapvető emberi tulajdonságokat, mint irigység, agresszivitás, lustaság, stb nem veszi figyelembe, nem számol azokkal.

*A marxizmus a mindenek felett álló, szupererős államot tartja kívánatosnak, ahelyett, hogy az egyénnek adna szerepet.

 

De cáfolhatóak-e a fentiek? Eagleton főleg elméleti oldalról közelít, ami egy kelet-európai olvasónak (akiben még élénken él az állampárti rendszer) valószínűleg nem lehet elég meggyőző. Az érvelés általában alapos és komoly (helyenként emiatt nem is könnyű olvasmány), mégis olyan érzésem volt olvasás közben, mintha nem a lényeget ragadná meg, hanem a feltett kérdést csak szűk értelemben próbálná megválaszolni. Disputát tart. Ha a mű nem könyv, hanem egy vitaest lett volna, Eagleton valószínűleg megnyeri, de a közönségből feltehetően kevés embert térít meg.

 

De talán nem is ebben a reményben olvassa az ember a Why Marx Was Right-ot. A mainstreamtől eltérő gondolkodás megismerése nem egyszerűen csak érdekes, hanem tágítja a látókört, ötlet inspirál, vagy ha mást nem, felébreszti a kétkedést az egyébként természetesnek gondolt logikákkal sőt alapelvekkel szemben.

 

A könyv talán legérdekesebb része azt fejtegeti, hogy a szocialista (marxista) társadalmi berendezkedés nem a kapitalizmus alternatívája, hanem annak továbbfejlesztett formája, mondván a kapitalizmus a szocializmus megkerülhetetlen előfeltétele. A szocialista rendszer bevezetéséhez szükség van bizonyos szintű gazdagságra, amit csak a hatékonyságot dicsőítő kapitalista rendszer tud megtermelni.

 

Eagletonnak egyvalamiben biztosan igaza van: a világ jelenlegi működése távol van az ideálistól, pontosabban az ideális a jelenleginél jobban megközelíthető (muszáj így lennie). Hogy jó ötlet-e Marxhoz fordulni segítségért, az kétséges, ha másért nem, akkor azért, mert személye politikailag egészen biztosan nem vállalható, bármilyen jó megoldásokat is kínálhat. A könyv ezen az elszigeteltségen szeretne valamit oldani, de nem tudom, hogy bármiféle hatást elérhet-e. A kritikák csavaros megválaszolása ehhez nem elég. Azt mondják, valahol ott lebeg egy Nobel-díj annak, aki Marx elveit egybegyúrva koherens közgazdasági elméletet rak össze. Az lesz majd Marx újrafelfedezése. Ez a könyv nem az.

 

A kötet egyébként szép kiállítású, a lapok, a tördelés, a betűtípus klasszikus hangulatot áraszt, jó kézbe venni. A borító olyan-amilyen, a témához illő. Eagleton stílusa szlengmentes, szép angol, bár szellemesnek szánt kiszólásai (pl Brad Pitt és Britney Spears bekeverése) nekem nem jöttek be. A könyvet lezáró két oldalas konklúziónál hosszabb zárszót érdemelt volna a mű, így olyan, mintha gyorsan be kellett volna fejezni, mert elérkezett a leadási határidő. A teljesség érzéséhez második kötetre lenne szükség, de valami azt súgja, nem lesz ilyen. Persze tévedhetek.

Elsőre se eleje-se vége történetnek tűnik. Mr. Jimmon alaposan telepakolt kocsijába (pedig csak a legszükségesebbeket hozta – tényleg) felesége és három gyereke éppen csak befér. Kilőnek Los Angelesből, minden perc számít. Az utak tele vannak, mindenki más is menekül, nem csak ők. Hogy mi elől, az nem érdekes. Menekülnek, mert menekülni kell. Az autóban aztán sorra jönnek a családi nyaralásokról mindenki számára ismert problémák: álljunk meg a benzinkútnál, de csak ha tiszta a mosdó; nem hoztuk el ezt meg azt; nem zártuk el a vízcsapot; nem jó sávot választottunk és a többiek gyorsabban haladnak; tekerjünk más rádióra; ismét meg kell állni, most a legkisebb gyerek miatt; stb. Csakhogy ezúttal nem nyaralásra indul a család, hanem az életéért fut. Láthatóan egyedül Mr. Jimmon érti ezt, s a néhány oldalas történet végére annyira felhúzza magát saját családja hülyeségén, hogy lánya kivételével mindenkit otthagy egy benzinkútnál. Ez a vége. Nézek, hogy ennyi? Aztán észreveszem, hogy mi a novella címe: Lót.

 

Az Arión kiadó A sci-fi klasszikusai sorozatának harmadik kötete (úgy tűnik, évente jelenik meg egy-egy, remélhetőleg ez így marad a jövőben is, úgy értem legalább)  hozza azt, amit az előző részektől megszoktunk. Sci-fi antológia nagy és kevésbé nagy nevekkel, több kontinensről válogatva a XX. század egészéből.

 

Tizennyolc novella kapott helyet a kötetben, többségük (8 db) az ötvenes évekből, a legkorábbi  ’39-es, a legutóbbi ’83-as. A.E. Vogt, Damon Knight, Arthur C. Clarke, Brian W. Aldiss, hogy csak a legismertebbeket soroljam föl. Van egy P.K.Dick sztori is, amin elcsodálkozom, mert azt hittem már tényleg minden Dick megjelent magyarul, de nem, a kötet címét adó A seholsincs bolygó eddig kimaradt. P.K. Dick írásainak lassan külön könyvtárszoba kell.

 

A sci-fi különösen alkalmas arra, hogy értékes irodalom alapja legyen, s ez minden e kötetbe válogatott történetre igaz, kivétel nélkül. Komoly, rövidségükhöz képest mély írások egytől egyig, egyszerre érdekesek és elragadóak. A felépítésbeli hasonlóság (az utolsó bekezdésekben nagy fordulat, ami újraértelmezi az előtte elmondottakat) kellemes ritmust ad az olvasásnak.

 

Van itt minden, ami egy sci-fi sztorihoz kell: világteremtés, titokzatos település a Marson, meghibásodó űrrepülő, gyorsabban pörgő személyes idő, emberi rezervátum, telepata kisfiú, megszálló idegenek, kozmikus háború, elszabaduló számítógép, föld alatti civilizáció. Tipikus elemek, a történetek mégsem fordulnak gagyiba és egy pillanatra sem könnyedek.

 

A kötetet olvasva látszik, hogy nagy gonddal, de legalábbis lelkesedéssel válogatta össze valaki. A fordítás általában elég jó, csak néhol húztam a számat, ami nagy szó. Még jobb lett volna, ha nem találok elírásokat és betűhibákat, de az egyéb, előbb említett erények feledtették ezt.

 

A könyv elolvasása után néhány szerzőnek utánanéztem, kik is ők. Kiderült, hogy a Lót-nak folytatása is van, Lót lánya címmel. Gondolom, benne lesz a jövő évi kiadványban.

Az igazság olyan értékes, hogy néha hazugságokkal kell körbebástyázni – legalábbis Churchill szerint. Charles de Gaulle mindenkit félrevezetett Algéria függetlenné válásával kapcsolatos szándékait illetően, különben bele sem foghatott volna célja megvalósításába. Lyndon Johnson amerikai elnök a délieket átverve fogadtatta el a faji megkülönböztetést tiltó törvényt. JFK kubai rakétaválsággal kapcsolatos tárgyalási sikereinek egyik fő pillére volt a közvélemény dezinformálása. Franklin Roosevelt hamisan állította, hogy a németek megtámadtak egy amerikai rombolót, csakhogy a közvéleményt megnyerje a britek II. világháborúban való támogatásához.

 

De hazudhat-e egy vezető követőinek? Szentesíti-e a cél az eszközt? Felfüggeszthető-e egyáltalán az erkölcs, ha csak átmenetileg is? Ugyanolyan elbírálás alá esik-e minden hazugság vagy vannak jó hazugságok? Számít-e a szándék is vagy csak az eredmény? Csak egyetlen a Nye által igen megfontoltan és szisztematikusan körbejárt, vezetői viszonyokhoz köthető kérdéscsoportok közül. A vékony kötet (irodalomjegyzék és tárgymutató nélkül, tehát tisztán az olvasandó anyag csak 166 oldal!) meglepően jól összegzi és bírálja a vezetéselmélet tengernyi irodalmát, miközben mindent jól érthető, szemléletes, politikai és üzleti életből vett példákkal támaszt alá. Szinte érthetetlen, hogyan lehet mindezt ennyire röviden, de mégis könnyen olvasható formában, sőt érdekesen előadni.

 

Joseph Nye a Harvard professzora, korábban a Harvard University's John F. Kennedy School of Government dékánja. Egyes listák az USA 10 legbefolyásosabb oktatói közé sorolják. Elméleti munkásságának két legjelentősebb része a nemzetközi kapcsolatok területén kidolgozott elmélet az aszimmetrikus és komplex interdependenciáról és a soft power és hard power (magyarul leginkább: puha és kemény ösztönzők) viszonyáról, alkalmazásáról. Neki tulajdonítják a soft power kifejezés megalkotását. A könyv írásakor 70 éves tudós intelligenciájához nem fér kétség: szikár, tömör, letisztult és kétségkívül értékes anyagot adott ki a kezei közül.

 

A puha (pl meggyőzésen alapuló) és kemény (pl kényszeren alapuló) ösztönzők mentén fűzött gondolatmenet többek között: definiálja a vezetés és a vezető fogalmát; kitér arra, hogy vezetőnek születni kell vagy a vezető kinevelődik;  elemzi a vezető és a követői (alárendeltjei) komplex viszonyát; magyarázza Machiavelli állítását, miszerint egy vezetőt inkább féljenek, mint szeressenek; értelmezi az előző kettő helyes kombinációjaként létrejövő smart power tartalmát; összehasonlítja a vezetői típusokat, mint pl a karizmatikus VS átformáló és cselekvő vezető, bírálva a típusok megalkotását és alkalmazását; érzelmi intelligenciáról, vízióról, kommunikációról, szervezési készségről, machiavelliánus politikusi képességekről, kontextuális megértésről és a szerencse szerepéről beszél. Nye végig határozott, de nem kategorikus. Talán a vezetéselméletben kevés az abszolút fix pont és örök igazság.

 

Az írás megérdemli, hogy komoly tankönyvek alapanyagául szolgáljon. Így lesz meggyőző műből száraz és a tanulók által utált, meg nem értett lista-halmaz (sorolja fel a puha ösztönzők három altípusát Nye alapján!) .  Ezért kell inkább eredetiben olvasni. Aztán néha újraolvasni, hiszen bármilyen rendszer vagy kormány idején segít az aktuálpolitika értelmezésében és a véleményalkotásban. Ugyanígy hétköznapi, munkahelyi-magánéleti viszonyainkban.

 

A kötet gyengesége az egyszerű, de még csak nem is elegáns borító és a puha fedelű kiadás apró betűmérete.

 

Nye idén The Future of Power című új könyvvel jelentkezett, ami a XXI. század világpolitikájának ösztönzőit vizsgálja. Eredetileg azt akartam megvenni és csak félrenyúlás eredménye a The Powers to Lead beszerzése. Szerencsés félrenyúlás volt, be kell látnom.