könyvdaráló

Kopátsy Sándor valahogy mindig akkor publikál, amikor Matolcsy György a hatalom közelében van. Erről az összefüggésről ennél többet nem is tudok, csak látványos a ’98-as Nyugat felé, a 2000-ben megjelent T.E.T.T. valamint az elmúlt hetekben kiadott Új közgazdaságtan és ez a könyv, Az emberi faj története. Ez utóbbihoz egyébként Matolcsy rövid előszót is írt, vagy inkább hívjuk méltatásnak, köszöntésnek, amiben egy pillanatig sem rejti véka alá Kopátsy felé érzett csodálatát:

 

 

Hogy igaz-e vagy sem, mindenki döntse el maga, mindenesetre a tömény édesség sokakban visszatetszést kelthet. Én biztos nem engedtem volna a könyvemet ezzel indítani, mégha hízelgő, sőt talán megható is, hogy ilyet mondanak az emberről. Különösen, ha életem fő művének tartom az adott írást, mint ahogy Kopátsy teszi. Persze ismerjük Matolcsyt, szeret nagy ívekben fogalmazni. Ennyi idősen már nem fog róla leszokni, el kell fogadni ilyennek.

 

Az emberi faj története. Nem apróság. Különösen, hogy 118 oldalon van kifejtve. Nagybetűvel. Talán egy-két kevésbé lényeges rész kimaradt? Hát igen. Gyorsan kiderül, hogy a címet pontosan kell érteni. Nem az emberiség történetéről, hanem az emberi faj történetéről van szó. Az meg tényleg nem sok. Kialakult, éldegélt, majd (mostanában) civilizációt alakított. Előbb-utóbb kipusztul, de az a jövő, arról itt most nem értekezünk.

 

Kopátsy három korszakot különböztet meg a faj történetében. A leghosszabb a vadászó-gyűjtögető életmód (ami elnevezése ellenére szinte kizárólag gyűjtögető volt, mint leírja). A paradicsomi kor, legalábbis így maradt meg az emlékezetben. Aztán szolgálatunkba hajtottuk a természetet (kezdve az állattartással – ami természetesen szintén nem úgy volt, ahogyan azt legtöbben képzelik) és elindult a termelés. Ez az osztálytársadalmak kora, mert a termelés és az emberi viselkedés miatt szükségszerű az osztálytársadalom kialakulása. Emberi viselkedés? Mit értünk ezalatt? Azt, hogy az ember hajlamos a túlszaporodásra, vagyis hogy úgy sokasodjon, hogy az nincs összhangban a környezettel. Kopátsy szerint az osztálytársadalom definíció szerint meggátolja a túlszaporodást. Enélkül már rég kihalt volna az emberiség, mert a túlszaporodás pusztulást jelent.

 

A harmadik korszak kapujához most érkeztünk el, illetve az emberiség kb 1/6 része. Bizonyos kondíciók elérésével ugyanis megszűnik a túlszaporodás. A társadalom fenntartja önmagát vagy mérete enyhén csökken. Megszűnik az osztálytársadalom, hiszen nincs már indoka. Minőségi változás előtt állunk, illetve részesei vagyunk.

 

Kopátsy szerint tehát a legfontosabb tényező, hogy az ember alapvetően túlszaporodásra hajlamos faj. Volt eddig. Ahogy mondja, az elmúlt millió évek csak felkészülés volt arra, ami most következik. Az emberiség kiteljesedhet.

 

Szép parabola. A helyzet az, hogy nehéz lenne nem igazat adni a könyv állításainak. Kopátsy fején találja a szöget, mint annyiszor máskor is. Kettőt hátrébb lép, mond valami megbotránkoztatót, de igazat. A nagy alapösszefüggésekre figyel és azokat próbálja felvázolni. Nem állít bonyolultat, nehezen érthetőt, csak nehezen elfogadhatót. Számos kritikusa van emiatt, én becsülöm érte. A könyv mégsem jó.

 

Mert egy könyvhöz nem elég egy gondolat vagy következtetés. Nem elég kettő sem vagy akár öt. Vagy száz. Egy könyvhöz az kell, hogy a gondolat könyv-jellegű formát öltsön, vagyis meg legyen írva. Nem akarok olyanokkal jönni, hogy legyen eleje-közepe-vége. Sokszor az sem kell (bár ennél a stílusnál nem árt), csak ennyi, amit az előbb mondtam: meg legyen írva.

 

Az emberi faj története olyan, mintha csak jegyzetek lennének összemásolva, hirtelen teleírt cetlik egymásra ragasztva. Valami 10X előjön benne, mindenféle rendszer vagy indok nélkül. A fejezetek esetlegesek, néhol csak 10 sorosak. Nem a tördelésről beszélek, hanem a gondolatok szerkesztettségéről pontosabban szerkesztetlenségéről. Néha egyenesen fájdalmas olvasni, még akkor is, amikor a tartalom tetszik. Érthetetlen, Kopátsy miért nem vesz maga mellé valakit, aki szerkeszti és megírja az általa felvázolt tartalmat. Attól még az ő gondolatai lennének. Érthetetlen, miért nem szól neki valaki, ha már ő maga nem veszi ezt észre. Nem mer senki?

 

Nem tűnik eleminek, de mégis jól jellemzi a kiadványt, hogy a tartalomjegyzék praktikus használatra alkalmatlan módon a 13. oldalon van, a Matolcsy-ajánlás és két Kopátsy előszó után. Azt a benyomást kelti, mintha véletlenül, a tervezés hiánya miatt került volna oda.

 

Kopátsy nem marxista, de rendre marxista terminológiát használ. Meg lehet szokni, meg kell szokni, mint Matolcsy íveit. Meg lehet szokni a gondolkodását is, sőt érdemes eltanulni. Igaz, mai tudós nem engedhetné meg magának, hogy konkrétumok, tárgyi érvek, példák, statisztikák, kutatások, elemzések nélkül állítson bármit is. Még ezt is elnéznénk, legföljebb Kopátsyt nem tudósnak, hanem gondolkodónak könyveljük el. De szerkesztetlen, megíratlan könyvet kiadni…. Nem mondom, hogy értelmetlen, de övön aluli. És (bántó-nem bántó, ki kell mondani) igénytelen.

 

Nehéz egy ilyen, aktuálpolitikát pofozgató könyvről kritikát írni. Az általam eddig olvasott/hallott vélemények egytől egyig pártállástól függően értékelték a kötetet szenzációsnak és mélyrehatónak vagy torznak és gyalázatosnak. Én itt megpróbálok tényleg politikafüggetlen lenni. Nem azért, mert általában az vagyok, hanem ez a blog egyszerűen nem erről szól, nem kellene, hogy erről szóljon. Előre bocsátom: A fenti 1/5 értékelés nem Lendvai politikai nézeteinek szól és nem is a szerző felé érzett ellenszenvemet fejezi ki (hiszen ha lenne ilyen, kezembe sem vettem volna könyvet - elég egyéb olvasnivaló sorakozik a polcon, a heti ütemű darálás ellenére hónapról hónapra nő az elolvasatlan könyvek száma). Az 1/ 5 oka más.

 

Paul Lendvai Magyarországon született, Lendvai Pál néven. 1957-ben Ausztriába szökött, ahol először a Die Presse és a Financial Times, majd később az ORF és a Der Standard munkatársaként Kelet-Európával, főleg Magyarországgal foglalkozott. Elmondása szerint a rendszerváltás számtalan politikusát személyesen ismeri, némelyikkel fogadásokon volt alkalma beszélgetni, némelyikkel interjút készített. Félig-meddig bennfentesnek gondolja magát, erre alapul a könyv.

 

Az eltékozolt ország sokat ígér. Egy olyan ember értékeli az elmúlt huszonnéhány évet, aki mindvégig a színfalak mögé látott, aki személyes kapcsolatban volt a legnagyobb hazai politika-formálókkal. A könyv hátulján felsorolt idézetek még emelik a tétet:

 

 

A könyv felépítésében simán kronologikus: Kádár végnapjaitól egészen 2010-ig lépked, minden kormánynak (minden miniszterelnöknek) egy-egy fejezetet szánva. Az időrendiséget néha az ország nagy problémáit bemutató, leíró-elemző rész szakítja meg, így bemutatásra kerül a magyarok megrögzött történelmi küldetéstudata, a sajtó elképesztő jobboldali túlsúlya és a magyarországi cigányok és zsidók üldözöttsége.

 

Újra hangsúlyozom, felejtsük el, hogy ki-mit gondol a fenti témákról, ki-hogy érez irántuk. Más a baj. A könyv egyáltalán nem ér föl az ígéreteihez. A benne lévő történetek, eseményleírások, politikusprofilok mind-mind köztudottak. Olyan, mintha nem a beharangozott inside man írta volna, hanem valaki, aki csak végiglapozta az elmúlt évek HVG-it és Népszabadságait, vagy legalábbis a címlapokat. Annak, aki csak kicsit is tudatosan figyelte a politikát, a könyv semmifajta újat nem ad. Semmi apróságot, amit azelőtt ne tudott volna. Nem csak tények szintjén. Még az összefüggések sem lesznek világosabbak, illetve csak az alapösszefüggések derülnek ki. A könyv felületes, semmitmondó, közhelyes, ráadásul köztudomású dolgokra épít. Briliáns elemzés? Kötelező olvasmány? Háttérinformációk? Sehol semmi. Paul Lendvai, mint Kelet-Európa szakértő? Legalább mondana valamit, amit nem hallottunk ezerszer.

 

A könyvnek íve van, bár kétségeim vannak, hogy szándékos-e: Ahogy haladunk előre, Lendvai annál hevesebben, annál nagyobb érzelemmel veti bele magát. Kádárnál, Grósznál még szinte független, Antallnál már előkerülnek az érzelmek, de gyengén. A személyesség egyre fokozódik, végül 2010-hez érve igazi gyűlölet villog Orbán iránt, aki egyenesen romba dönti, Európából kivezeti, fasisztává zülleszti az országot.

 

A személyesség mellett ráadásul Lendvai csal. Torzít, furcsa megvilágításba helyez dolgokat. Fájóan egyoldalúan mutatja be az országot, a problémákat, a politikusokat. Orbánt például végig Debreczeni Józsefet idézve festi le, így nem csoda, hogy sötét a kép. A jó szándékú Gyurcsány pedig a jobboldali média áldozata, akire mindenfélét kiabáltak igazságtalanul.

 

Hogy Lendvai mindezt komolyan gondolja-e, nem tudom. Viszont az az érzésem, hogy a könyvön mindvégig átsütő antiszemitizmustól való félelem valós, nem megjátszás, nem hazugság. Ez a félelem ma is elképesztő módon alakítja a közéletet, irányít embereket, pártokat, formálja az országot, tematizál könyveket. Hihetetlen, hogy az itt élő 10 millió ember ezt nem tudja kezelni. Attól függetlenül, hogy ennek a félelemnek mennyire erős valóságalapja van. Ha ezen egyszer túljutunk, hirtelen sokminden könnyebben fog menni.

 

Mi értelme van ennek a könyvnek, így? Mondhatjuk, hogy a külföldnek készült. Oda jó az ilyen is, hiszen nekik minden újdonság. Az alapösszefüggések is szenzációsnak hatnak, Lendvai minimális tudással is sztár lehet. Mintha én írnék egy könyvet a novgorodi politika alakulásáról. Más kérdés, hogy érdekelne-e valakit. A magyar kiadás tényleg semmire sem jó, csak arra, hogy hergelje gyurcsányistákat („végre valaki kimondja az igazságot!”) és az Orbán-híveket („nemzetáruló, börtönbe vele!”), illetve némi pénzt hoz a kiadónak és az írónak. A könyv miatt a hozzám hasonló érdeklődő ember elég sok időt kidob a kukába.

 

Az előbbieket tetézi a kiadás minősége: Csúnya borító, sárgás lapok, túlméretes betűk. Minta a '80-as években készült volna, csak most tették ki a könyvesboltokba. Tényleg nem volt senki, aki akár szívességből elviselhető grafikát készít hozzá?

 

Paul Lendvai másik Magyarországot lát, mint amelyiken én élek. Nem baj, még az is lehet, hogy nem nekem van igazam. De miért nem tudott egy érdekes, összefüggéseket megvilágító, értékes könyvet írni, ha már ezt ígérte? Elolvasva azt gondolom, hogy aki a könyvet méltatta, valószínűleg csak politikai szempontok miatt tette. Hogy lehet ilyet egyáltalán fölvállalni? Mindkét kérdésre van válaszom, de megtartom magamnak.

 

Transzgenetikus. Ez a könyv kulcsszava. Biotech hullámok, amiben egy pillanat alatt nyakig merülünk, és ki sem bukkanunk az utolsó lap utolsó betűjéig. Közben megáll az idő, kimarad az ebéd, nem vesszük föl a telefont, elfelejtünk aludni. Ráadásul a Next több, mint egy regény. Sokkal.

 

Crichton még életében kiadott könyvei közül az utolsó a géntechnológia és a hozzá kapcsolódó jog ámokfutásáról szól: A tudomány olyan iramot diktál, amit a hétköznapi élet és annak szabályai, normái egyáltalán nem tudnak követni. Ha valaki érintetté válik (és nincs a kezében elég hatalom, vagyis elég pénz – ez lenne ugyebár a fő kapitalista játékszabály), akkor jobb, ha menekül, hiszen magára maradt, semmi nem fogja megvédeni. A törvény? Na nem. Az kifejezetten ellene játszik.

 

A Next olyan regény, amit nem regényként kell olvasni, ahol nem a kibontakozó-felívelő-lezáródó, egyébként ezer szálon futó és megjegyezhetetlenül sok karakterrel manipuláló sztori a lényeg. A Next arról szól, hogy mindez akár igaz is lehetne. A könyv igazából egy tanulmány, egy figyelemfelhívás. Emberek, erre tartunk, sőt itt vagyunk! A hétköznapok rutinjában bele sem gondolunk, nem is sejtjük, mire képes az ember, mire képes a tudomány és annak milyen következményei lehetnek akár már holnap. Aki végigpörgeti a regényt (pontosabban a lapok pörgetik magukat, olyan sodró a történet), egészen biztosan elcsodálkozik.

 

Frank Burnet kezelései után kiderül, hogy a szövetei különösen ellenállóak a rákkal szemben. A levett szövetmintákat a kezelőorvos Frank tudta nélkül eladja egy biotech cégnek, ami így tulajdont szerzett Frank génállománya fölött. Frank bíróságon tiltakozik, de úgy tűnik, nem jogosult saját szövetei fölött rendelkezni. Akár élő, akár halott szövetekről van szó. A korábbi minták megsemmisülésével a cég aztán hajtóvadászatot indít Frank után, hogy újabb mintákhoz jusson. Frank szökevény, aki eltulajdonította más tulajdonát, ami nem egyéb, mint a saját teste.

 

A többi probléma még abszurdabbnak tűnik. Adam Winkler véletlenül felnőtté válást elősegítő, kísérleti gyógyszereket lélegez be, ami elképesztő jellemváltozást idéz elő nála: a drogos munkakerülőből felelős emberré válik. Henry Kendall megtudja, hogy egy évekkel ezelőtti, rég elfeledett génbeültetéses kísérlet következményeként  van egy félig ember-félig majom fia. Olyan művész tűnik fel, aki állatok génátültetésével próbál alkotásokat létrehozni. Néhány úttörő marketingguruban felvetődik a lehetőség, hogy a bohóchalat úgy módosítsák, hogy Shell-embléma villogjon az oldalán, és később kiszorítsa normál társait. Így az egész faj örökre a céget reklámozhatná. Milyen engedélyeket kell ehhez beszerezni? Melyik országban nem kell ehhez engedély? Extrém gyors öregedés, világító teknősök, halott szövetek illegális vásárlása a hullaházból, érő petesejtjeiket zsebpénzért áruló tizenéves lányok, matekleckét megoldó papagáj, nemi erőszakkal vádolt balek, genetikai hajlamot mint bizonyítékot figyelembe vevő  bíróságok és rengeteg egyéb felvetés. Őrült fantáziának hangzik? Hát pont ez az. Ma már akár valóság is lehetne, sőt ki tudja, indokolt-e a feltételes mód. Aki legyint, annak lenne leginkább kötelező a Next.

 

A cselekményszálak önálló életet élnek, csak kerülgetik egymást, néha véletlenszerűen találkoznak, még a legvégén sem futnak össze teljesen (emiatt sokan kritizálták a könyvet). Variációk ugyanarra a témára. Crichton szokás szerint alapos kutatómunkát végzett (igen, minden elképesztő szituációnak valóságalapja van), de nem csak az up-to-date tudományra támaszkodik, hanem a hagyományos feszültségkeltésre (shotgun, fejvadász, üldözés, gyerekrablás, betörés, vírus) és némi humorra is: Szumátra szigetén néhány (utólag kiderül, hogy visszatelepített) orángután furcsa hangokat ad. Akik hallják, megesküsznek, hogy valamiféle nyelv lehet, de semmiképpen sem emberi, mert a hörgő-fújó-torokhangú szavak borzalmas hangzásától mindenkit kiver a víz. Persze beindul a turizmus: csoportokat visznek a dzsungel közepébe, amíg egyszer valakinek elkerekedik a szeme: „De hát én értem, amit mond. Hollandul van.”

 

Crichton tehát nem veszi túl komolyan magát. Külön felhívja a figyelmet a média torz, nevetséges híreire, a találgatások veszélyére, de mégis ott van a kérdés, ami immár nem csak elméleti: egy beszélni, tanulni, fejlődni képes, emberi szokásokat elsajátító, emberként öltöző félcsimpánz vajon emberként kezelendő-e? Hiszen nem ember. Mi teszi az embert és mik a jogai? Tényleg relatív-e mindez? Jogunk van-e végérvényesen megváltoztatni a természetet? Saját magunkat? Ha igen, milyen mértékben? Vannak-e egyáltalán határok?

 

A könyv magyarul kicsit értelmetlenül A következő címmel jelent meg, pedig találóbb lett volna a Holnap szó. Mert a Next egy tabló, ami megmutatja, mi készülődik és mi az, ami már itt van a nyakunkon, csak nem vesszük észre. Ha nem figyelünk rá, egyszer csak arra ébredünk, hogy a világ végérvényesen megváltozott, mert a sok apró módosítás létrehozott valami új minőséget, amiben nem csak, hogy nem ismerjük ki magunkat, hanem amiben könnyen lehet, nekünk már nem is lesz helyünk.