Hankiss Elemér:
A Nincsből a Van felé
ISBN: 9789632762258
puha kötés, 312 oldal, 14X20 cm
2012
olvasási élmény: 4/5 (jó könyv, ha minden ilyen lenne, nem lenne semmi gondunk)
Valamifajta útkeresés – úgy látom ez jellemzi az egész Hankiss-életművet. Legyen szó az ország, a nyugati civilizáció vagy az egyes ember életéről. „Találjuk ki Magyarországot!" Így hangzott a felhívás sok évvel ezelőtt, mögötte Hankiss, mint arc. Nem sikerült, viszont kitalált magának egy gondolatkört (vagy inkább csak egy szlogen?), amire föl lehet fűzni mindent: ez az „emberi kaland". Hankiss egy ideje ugyanazt a könyvet írja, csak mindig tökéletesíti a gondolatot, néha kiegészíti vagy egyszerűen új szögből nézi. Ő sem tagadja. Én pedig nem mondom, hogy baj lenne.
Még 1999-ben, a Proletár reneszánsz kötettel kapcsolódtam rá a Hankiss-logikára s most azt mondom, hogy a 2008-as Ikarosz bukása volt a legkomolyabb mind közül, nekem legalábbis (emlékszem, hajnal 4-kor olvastam a hideg, november végi Belényes közelében, a hegyekben). A mostani A Nincsből a Van felé majdnem ugyanaz a téma, de kicsit személyesebb és mégis, valahogy kevésbé megrendítő. Nyersebben, egyenesebben és átláthatóbban, vagyis az általam vélt írói szándék ellenére reménytelenebbül teszi fel a kérdést: Emberek, mi lehet az élet értelme? Van neki?
Másban fel sem merül. Ha felmerül, megfutamodik előle. Mert micsoda agresszív kérdés ez? Pedig azt hihetnénk, 80 év fölött már mindenki szembenéz ezzel. Mi volt az élet értelme? Csakhát elég evidensen adódik a félelmetes válasz. Hogy semmi. Úgyhogy legegyszerűbb átugrani. A fogorvostól is félünk, ha nem kell, a környékére sem megyünk.
Hankiss szerényen fog neki a fejtegetésnek. Kulturális elvárás, mégis erőltetett ez a szerénység. Itt most nem kéne. Persze nem baj, bár mindenkinek ez lenne a legnagyobb jellemhibája. De Hankiss nem csak szerény, hanem bátor is. Következetesen, kíméletlenül, minden oldalról megvizsgálva próbál válaszolni a feltett kérdésre, miközben önvizsgálatot tart, sőt szépen felfűzi saját emberi fejlődését (emberi kalandját) a fejezetek logikájára. Mondtam, személyes könyv ez, egyfajta önéletrajz, csak nem a hagyományos fajta. Szép dolog, ha az ember 84 évből visszatekintve ha nem is értelmet, de ívet talál az életében.
Hiszen mi az élet értelme? Mit mond róla a költészet? A filozófia? A fizika? A biológia? A történelem? A vallás? A mítoszok? A modern gondolkodás? Egész biztos, hogy mindegyik szempontról polcokat lehetne írni, de a rövid fejezetek így is elég teltek, érettek. Jól olvashatóak.
Érdekes a könyv felépítése. Minél korábbi egy fejezet, annál konkrétabb, annál logikusabb, annál átgondoltabb. A végén, amikor választ kéne adni (de válasz nincs, mert azt hiszem pont ez a lényeg) valahogy szétcsúszik. Mint a kerti slagból szétspriccelő víz vagy a puskából kilőtt sörét. Az elején még sűrű, tömör, kis helyre koncentrált, aztán legyezőként szétterül és egyre beláthatatlanabb. Talán a kezdeti bátorság fogy el a végére. Talán a végére nem is lehet elég bátorsága senkinek.
A könyv néha túl nagyot akar fogni. Hiszen külön kérdés az, hogy mi lehet a világmindenség, az emberiség, az egyes ember vagy egy adott személy létezésének értelme. Ezek sokszor összekeverednek. Nem zavaró, de nem értem, miért kellett.
Külön szórakoztató Szabó István ref. püspök (aki ha jól tudom ugyanazon a parókián nőtt fel, mint nagypapám) néhány megjegyzésként beszúrt lábjegyzete. Hankiss állít valamit, mire ő: „Nem igaz!" - és indokol.
A legjobb, legértékesebb és ezzel együtt talán legegyszerűbb rész azt veszi számba, hogy milyen módszerekkel védekezünk az élet értelmét firtató kérdés ellen, vagyis hogyan próbáljuk elkerülni, hogy felmerüljön. A „a gyerekeim az életem értelme" banalitása azért ütközik ki jól, mert egyébként nem nagyon szabad beszólni rá, hiszen annyira elfogadott. És hányan vagyunk akik „célok és horgonyok" módszerrel mindig valami új apró célt tűzünk magunk elé, hogy ne kelljen a távolabbi összefüggésekkel foglalkoznunk? Kidobjuk a horgonyt és odahúzzuk magunkat. Majd megint egy kicsit odébb dobjuk.
Ahogy a könyv címe is mutatja, ez nem egy célbaérkezés. A Nicsből már kijöttünk, de a Vanba még nem értünk el. Útközben íródott, gondolkodós úton. Aki engedi, ez a könyv kicsit segíthet lépni néhányat. Vagy segíthet megsejteni, merre van az arra, „merre van a jó irány, ezen az ingoványon, ezen a talajon".
Hankisst lehet nem szeretni médiaháború-beli szereplése, a magyar Olimpia melletti (számomra teljesen érthetetlen) kiállása vagy egyéb közéleti működése miatt. Könyvei viszont más világba visznek, el kell felejteni az előbbieket, olvasni kell, gondolkodni. Aki a két dolgot összekeveri, az lemarad valamiről, pedig nem kéne.
Még egy utolsó, kissé furcsának tűnő kritika az egyébként igen kedves és mértékadó könyvre: az utolsó szó nélkül jobb lenne az egész. Hogy veszem a bátorságot, hogy stílusra oktatom azt, aki a világ legnagyobb egyetemein tanította ugyanezt a világ jelenlegi és leendő legjobbjainak? Jah, kérem, ez itt a Könyvdaráló, ki az, aki mást várt?
