Ray Bradbury:
Marsbéli Krónikák
ISBN: 9786155049613
puha kötés, 206 oldal, 14X21 cm
2012 (eredeti amerikai kiadás 1950)
olvasási élmény: 3/5 (rendben van, érdemes olvasni annak, aki szereti az ilyet)
Két héttel ezelőtt halt meg Ray Bradbury, nem sokkal 92. évének betöltése előtt. Nem kérdés: Bradbury igazi klasszikus. Mégsem olvastam tőle soha semmit. „Alap. Olyan, mint Clarke, Asimov vagy Lem." – kaptam meg erre valakitől úgy, hogy szinte elszégyelltem magam.
Nézem a nekrológokat, két művet emel ki mindegyik: The Martian Chronicles és Fahrenheit 451. Másnap a könyvesboltban szinte kiszúrja a szemem a halványrózsaszín, lila betűs borító. Az Agave kiadó tud időzíteni. Nemrég hozta ki az eredetileg 1950-es Marsbéli Krónikákat, ráadásul a régi, 1966-os Kuczka Péter-féle fordításban (külön királyság!). Nem kérdés, eljött az idő, hogy még én is Bradbury-t olvassak.
Fixup. Így hívják, amikor önálló novellákat egymás mögé gyűjtenek, majd kicsit átírják, hogy valamennyire egységes történetet alkossanak. Itt is erről van szó. A cím találó: viszonylag nagy időtávot átfogó, egymástól igazából független sztorik, mind felfűzve a Mars meghódításának néhol heroikus, néhol szánalmas történetére.
Bradbury nagymester. Ahogy mondani szokták: olyan atmoszférát teremt, ami egy pillanat alatt beszippantja az embert. Nem is akarom itt most ecsetelni, hogy a könyv miért jó és miért érdemes rászánni az időt. Legyen elég annyi, hogy jó és érdemes. Ugyanakkor... Van néhány dolog, ami nem tetszett. Szemét módon ezeket viszont nem hallgatom el.
A legnagyobb problémám a rendre erőltetetten felépített jelenetekkel van. Az adott helyzetbe került emberek egész normálisan viselkednek, de egyáltalán nem logikus, hogy miért és hogyan kerültek oda, sőt az egész jelenet nem természetes. Pontosabban: tök biztos, hogy ilyen szituáció nem áll elő (emberileg, nem technikailag). Mint valami kísérlet, egyszerűen egymás mellé lettek pakolva a szereplők és most megnézhetjük, hogyan alakítanak egy életidegen helyzetben. Izgulhatunk, sikerül-e nekik helytállni, mint valami labirintusba pottyantott egereknek. Persze nyilván ez a lényeg, szándékosan emberkísérletekkel van teleírva minden lap. Érdekes és akár élvezni is lehet, de nekem egyszerűen nem tetszik. Más meg (gondolom) el van tőle ragadtatva.
Hiába írják a könyv hátulján, hogy „Ray Bradbury 1950-ben megjelent műve ma is döbbenetesen friss", attól még nem lesz az. Értem, hogy 1950-ben egyszerűen nem lehetett elképzelni, mi lesz 1999-ben vagy 2005-ben, de hát ez mégis sci-fi, nem fantasy. A feketék még elnyomottak, telefon és számítógép csak hírből ismert, az űrutazásnak nem sok köze van a valósághoz, a Mars meg egyáltalán nem olyan, mint az a Mars, amit ma ismerünk. Igazából nem is ez a valódi probléma, sőt akár érdekes is lehet 60 éves gondolatokat olvasni, de minek kell hülyeséget írni a hátsó borítóra? Biztos nem erre gondoltak, hanem... Mire is?
Például a zöld (itt: környezettudatos, nem pedig marslakós) gondolkodásra? Tele van vele a könyv. Valószínűleg az ilyen fejtegetések akkoriban újak lehettek, ma viszont a hajam égnek áll az idealizmustól és gagyiságától. A zöld gondolat sokat fejlődött az elmúlt 60 évben, előnyére.
Vagy az örök emberi konfliktusokra, az ember természetére? Ezzel kapcsolatban meg lásd a három bekezdéssel korábban leírtakat.
Tehát itt egy elismert klasszikus, én meg csak szidom. Merész dolog, mindenki fel fog háborodni. Talán nem értem a lényegét? Talán. Bradbury költészet – mondják. Én meg sci-fi regényt vártam, ami úgy tűnik hiba volt. Nem véletlen, hogy nincs tele verses kötetekkel a Könyvdaráló. Költészet és irodalomtörténet. A Marsbéli Krónikákat mindegyikért lehet szeretni. A sci-fi-nek csak a hangulata van meg. Értem, hogy néha az is elég.
Mindenesetre legközelebbre marad Clarke, Asimov vagy Lem.
