könyvdaráló

Robert E. Howard:
Das Feuer von Asshurbanipal
ISBN 978-3-7857-4816-9
hangoskönyv, 57 perc, német nyelvű
2013
„olvasási” élmény: 3/5 (rendben van, érdemes „olvasni” annak, aki szereti az ilyet)

Visszanézve a bejegyzéseket úgy tűnik, évente egyetlen Gruselkabinett-hangoskönyv kerül terítékre. Hogy miért csak ennyi, azt magam sem értem, mert nem nagy vállalkozás egyik végighallgatása sem (bár – mivel nyelvgyakorlás a fő cél – igazából ilyenkor többször is lenyomom a cédét autóvezetés közben, meghát elsőre nem is értem a teljes német szöveget), ráadásul a polcon ott sorakozik egy jó adag, előjegyzésben. Talán változtatok ezen.

Az Asshurbanipal tüze történet érdekessége, hogy egyike azon kevés (úgy tudom, összesen négy volt) sztoriknak, amelyek Robert E. Howard halála után jelentek csak meg. Az öngyilkosság után apja nézte át a feljegyzéseket és ő találta meg, majd vitte kiadóhoz ezt is. A történet a Chtulhu-mítosz indinajonesosítása, persze világos, hogy Indiana karaktere jóval későbbi, vagyis a hatás (ha volt ilyen) fordítva lehetett. Asshurbanipal (mondhatnám, hogy a név a summer/babiloniai-magyar rokonság egyik bizonyítéka, hiszen nyilvánvalóan az Asshurban területén született Pálról van szó) valódi, történelmi ókori uralkodó volt, de ezzel a történelem és a novella közötti kölcsönhatás véget is ér. Asshurbanipal tüze egy drágakő vagy legalábbis egy annak látszó valami, amit két kalandor megpróbál megszerezni, csakhogy szembesüljenek a feladat lehetetlenségével: a kincset őrzik, méghozzá ember előtti civilizációk őrzői.

A Gruselkabinett horrorja ez esetben (ah, igazából máskor is) inkább kaland, mint rettenet, ami persze főleg előny: Felnőtt embernek nem kellenek történetek, hogy megijedjen, hiszen ott a valós élet. A kaland viszont, na az pont kikapcsol belőle, ugyebár.

Kevin Sullivan:
WWE 50
ISBN: 978-1-4654-1923-1
kemény kötés, 224 oldal, 24X28 cm, angol nyelvű
2014
olvasási élmény: 3/5 (rendben van, érdemes olvasni annak, aki szereti az ilyet)

Ellentétben a középiskolában tanultakkal, a történelem ott kezdődik, hogy ötven évvel ezelőtt Isten megteremtette a WWE-t.

Nem így hívták, nem így működött, nem erről szólt, nem Isten teremtette (vagy ha igen, akkor jól látható közvetítőkkel), de mindez nem érdekes. Onnantól az út már egyértelmű és egyenes volt a mostani mega-szervezetig, a 6 kontinensen nyomuló tőzsdei cégig.

Illetve a legkevésbé sem volt egyértelmű és egyenes, mert egy kicsi, nagy konkurenciával dolgozó vásári vándorcirkuszból az amerikai televíziózás legrégebben futó sorozatát, az egész világra kiterjedő élethosszan kitartó rajongótábort, egész életutak lemenedzselésére képes struktúrát, mozifilmeket gyártó, az amerikai hadsereget támogató és legfőképpen megkérdőjelezhetetlen monopolhelyzetet élvező vállalatot megálmodni is nehéz, de létrehozni annyira lehetetlen, mintha a battonyai piac lángososa Coca-Cola méretűvé akarna növekedni, mégha fél évszázad alatt is.

A WWE 50 főleg képeskönyv, a szebbik fajta. A showbiz (sports entertainment – még a kifejezést is ők találták ki) története, természetesen a győztesek (értsd: WWE) szemszögéből írva. Persze alapból szórakoztató, lebilincselő, informatív és tele van kellemes emlékkel (már akinek, de ez más kérdés), nagyszerű, a fenti értelemben vett történelmet definiáló pillanatokkal.

Csakhogy van egy másik olvasata is. Ez nem a rajongóknak szól, hanem a közgazdászoknak. A piaci lángososból létrejött birodalom megvalósult, szépen dokumentált meséje. A kapitalizmus tankönyvi példája. Cégvezetők-cégépítők-szakkönyvírók végül versenyt nyert állatorvosi lova. A WWE 50 nem csak emlékkönyv, hanem tankönyv is, ha úgy olvassa az ember. Vagy legalábbis tankönyvek, szakdolgozatok és disszertációk kötelező hivatkozási alapja. Hogy színes, hogy képes, hogy showbiz, az ne tévesszen meg senkit.

Steven Tyler:
Does The Noise In My Head Bother You?
ISBN 978-0-06-184197-2
hangoskönyv, 15 óra/13 CD, angol nyelvű
2011
„olvasási” élmény: 3/5 (rendben van, érdemes „olvasni” annak, aki szereti az ilyet)

„Amerika legnagyobb rock&roll zenekara”, 15 stúdióalbummal, 40 évvel a hátuk mögött. De ez most nem egy Aerosmith-memoár, hanem kifejezetten egy Steven Tyler visszaemlékezés. Ha a kezdeteknél tévedésbe lennénk efelől, nincs gond, gyorsan helyrebillenünk. Minden egyes esemény Tyler perspektívájából, aki be is vallja, hogy nem biztos, hogy jól emlékszik, de igazából ez tökmindegy, mert ez az ő verziója, ezek az ő emlékei.

Valahogy 2011 vége felé jelent meg a könyv, én néhány hónappal később, 2012 év elején szereztem be, ha jól emlékszem. Egyből besoroltam az olvasnivalók közé, de – ahogy annyi minden más esetében is – nem jutottam oda, hogy elkezdjem. 2013 májusában aztán egy könyvesboltban New York-ban ráakadtam a hangoskönyv változatra, leárazva. 7 USD (kb 1500 Ft) körül volt, úgy rémlik. Kellően alacsony ár ahhoz, hogy megvegyem, hátha egyszer lesz kedvem hozzá. Hét dollár nem tűnik szörnyűnek 13 cédéért, 15 órányi hanganyagért. Jó döntés volt, 15 órányi (vagy még több) autózást dobott fel.

Nyilván az Aerosmith a fő vonal, de nem zenekar- vagy zenetörténetről van szó. Ez egy „Mr. Tyler élete és évei” anyag a gyerekkortól egészen 2010-ig. Az Aerosmith csak annyira kerül szóba, amennyire Tyler életét befolyásolta. Vagyis nagyon. Mégsem olyan mértékben, amennyire én szerettem volna. Persze ez a történet értékéből semmit nem von le, csak az én egyéni csalódásom.

Hosszas fejtegetés helyett pontokba szedve a lényeg:

*Az egész végtelenül csapongó. Kb időrendet követ, de teljesen mégsem. A történeteknek/visszaemlékezéseknek sokszor nincs eleje vagy vége, de ez szinte föl sem tűnik, mert mire észrevennénk, már a következő emlékdarab közepén találjuk magunkat. Lehet erre mondani, hogy zavaró, de azt hiszem, ez így egyszerűen csak autentikus Steven Tyler.

*Tele van dalszöveg-idézetekkel, amit olvasva biztos ugranék, így hangoskönyvben viszont helyén van.

*A könyvet felolvasó Jeremy Davidson hanghordozása elsőre igen idegesítő, természetellenes, aztán egyszercsak leesett, hogy Tylert akarja utánozni és végülis nem is rosszul.

*Aránytalannak érzem, ahogy az egyes Aerosmith-albumok előkerülnek. Érthető, hogy a Done With Mirrors említése miért csak érintőleges (pedig érdekes lett volna), de hogy a Pump vagy a Get A Grip ilyen borzasztó kevés helyet kapjon, az döbbenet. Igazából 1997-hez érve visszaugrattam a CD-t, mert azt gondoltam, hogy elkalandozott a figyelmem, azért nem vettem észre. Otthon meg ellenőriztem a könyvben az idevágó részt, mert meg voltam győződve róla, hogy a CD selejt, hiányzik róla legalább egy fejezet. De nem. Hogy a kiadó/szerkesztő húzta le vagy Tyler nem akar erre az időszakra, ezekre az albumokra emlékezni, nem tudom. Talán arról van szó, hogy máshol, más könyvekben már ki lettek ezek vesézve és nincs mit mondani róluk? Akkor is furcsa. Viszont meggyőződésem, hogy a Nine Lives album agyondicsérése és szinte tételenkénti kilistázása csak önigazolás, hiszen ehhez köthető az zenekar csillagának hanyatlása (igen, tudom, utána volt I Don’t Want to Miss a Thing és American Idol, na de ne vicceljünk), amit gondolom fájdalmas elismerni..

*A memoár címe az is lehetne, hogy „Az én drogos életem”. A legelgondolkodtatóbb az, hogy Tyler nyilvánvalóan nem bánt meg semmit. Utálja a rehabot, utálja, hogy egy vagyont költött el, de mégis. Milyen könnyen jönnek a jó szövegek. Milyen kreatívvá válik az ember. Milyen csodálatos menekülés a napi gondokból. Kimondani nem lenne túl PC, de könnyű észrevenni: Tyler azt gondolja, hogy a drogokkal az az egyetlen probléma, hogy egy idő után elvonóra kell menni, mert különben jók.

Itt van egy 66 (a könyv írásakor 62) éves ember, akire azt mondanánk, hogy ennyi idősen sem jött meg az esze, annyi hülyeséget beszél. De felmerül azért, hogy nem neki van-e igaza. A történet befejezetlen, legalábbis nincs happy ending. A rehab hosszú távon nem hoz eredményt, a kreativitás talán elszállt, a zenekar úgy tűnik reparálhatatlanul romokban (azóta, 2012-ben megjelent egy visszatérő lemez, egyébként), a családi/baráti kapcsolatok kaotikusak. Gondolom ez az igazi r&r. Az életmű áll, az élet sehol sincs.

A hanganyag végén Tyler saját maga (értsd: személyesen) is mesél egy kicsit és ekkor hálásak leszünk, hogy eddig nem őt hallgattuk, mert az akadozó, szörnyen rekedt hang, a sehová nem vezető, ismétlődő gondolatok hallatán az ember felvonja a szemöldökét.

Az életrajz egyébként 2012-ben magyarul is megjelent, legalábbis könyv alakban.