könyvdaráló

Abhijit V. Banerjee, Esther Duflo:
Poor Economics
ISBN: 978-1-58648-798-0
kemény kötés, 314 oldal, 16X24 cm, angol nyelvű
2011
olvasási élmény: 3/5 (rendben van, érdemes olvasni annak, aki szereti az ilyet)

A szegénység elleni küzdelem módjainak radikális újragondolása – az alcím nem keveset ígér. Kicsit talán be is csap, mert túlzott elvárásokat gerjeszt. Igazi csoda lenne 180 fokos fordulatot (ezt érteném én „radikális"-on) felrajzolni, amikor nem valami elméleti okoskodásról van szó, hanem elképesztő mennyiségű gyakorlati tapasztalatot hasznosító, nagyon is down-to-earth elemzésről.

Mit is értünk szegénység alatt? Magyarország szegény ország? Mikor éreznénk magunkat szegénynek? Mikor mondanánk valaki másról, hogy szegény? Mindenki más választ ad ezekre a kérdésekre, de van egy szint, ami alatt már nem kérdés, hogy ráillik-e a jelző. Ezt nevezzük talán mélyszegénységnek. A könyv ezekről az emberekről szól. Magyarországon is vannak ilyenek, mindenképpen több, mint amennyi kéne, de a világ egyes területein (gondoljunk itt: India, Afrika, Kína) tömegével. Van bármi esély arra, hogy változik a helyzetük? Nem az egyes személyeknek, hanem a tömegeknek. Lehetetlennek tűnik egymilliárd ember felemelése. Tényleg az?

Csakhogy lássuk, miről beszélünk: mélyszegénységről (a fenti értelemben használva) akkor beszélünk, ha valaki napi egy-másfél dollárból vagy az alatt él. Ezt persze PPP-re szokták számolni, úgyhogy kicsit szenzációhajhász ezt írnom, de mégis gondoljunk bele, ha nekünk naponta 300 forintból (havi 9000 Ft) kellene boldogulnunk. Elképzelhetetlen, ugye? Mégis 1,1 milliárd ember él így még ma is.

1,1 milliárd, ami nem is olyan rossz szám. Küzdelem eredménye.

Indiában 2005-ben a népesség 37%-a volt érintett, ma már csak (fura ezt a „csak"-ot írni, de a fejlődésre vonatkozik ugyebár) 22%. Világviszonylatban nézve az 1990-es 43%-ról (közel két milliárd) húsz év alatt 21%-ra csökkent ez az arány, mára 16% körül van.

Nem rossz eredmény. Hogy ebből mennyi köszönhető a szervezett segélyakcióknak, a nemzetközi kampányoknak, kérdés. Különösen, hogy a szerzők szerint alapvetően értjük félre a szegénység természetét és így rossz kezelési módokkal próbálkozunk. Nem csak arról van szó, hogy a küldemények, adományok extrém nagy része rossz kezekbe kerül. Szegényként a problémák máshogy merülnek fel. A szegények nem a nyugati logika szerint gondolkoznak. Duflo és Banerjee 15 évig járták a nyomorúságos helyeket a MIT kutatóiként, tucatnyi országban szerezve tapasztalatot. Azt mondják, ha az éhezőknek több pénzük van, nem feltétlenül élelmet vesznek rajta. Előbb tévé kerül a kunyhóba. Ha mégis ételre költik, akkor sem olyanra, amire szükségük van, hanem nagy cukortartalmú készítményekre. Az ingyenes oltások vagy szétosztott szúnyoghálók (malária) nagyban segítenék az életüket, mégsem állnak sorba érte. Ha az oltás több körös (emlékeztetőoltások), alig van esély rá, hogy mindegyiken megjelennek. Nem kötnek biztosítást még akkor sem, ha tudják, hogy szükségük lenne rá és van is nekik kitalált, megfizethető konstrukció. Miért?

Más kérdéseket is boncolgat a könyv. Tényleg szegényebb az, akinek több gyereke van? Tényleg olyan sokat számít egészségügyi szempontból, ha a vezetékes víz tiszta? Tényleg segít a kötelező iskoláztatás? És mit kell a tanároknak tanítani? A rátermettség elég a kitöréshez? Mire mennek a szegények által indított vállalkozások? És egy sor másik, nem is sorolom, nem jegyzeteltem ki a könyvet.

Mi a megoldás? Természetesen a sokat kárhoztatott növekedés. Tönkretesszük a földet vele? Nem tudom, de elgondolkoztató, hogy a nagyobb növekedés sokkal-sokkal erősebb környezetvédelemmel és racionálisabb energiafelhasználással is jár. Ráadásul emberek százmillióin segít. A legfelül említett százalékokat Kínára nem is mondtam még: 1984-ben az ország 84%-a élt mélyszegénységben, 2010-re már csak 10%. Persze értem, az ottani statisztikák hamisítottak (kedvenc esetem az az állítólagos birkacsorda, amelyiket faluról falura terelve mindig számbavettek a gazdasági statisztikusok), de mégis... A 84%-10% 680 millió embert jelent. Ha ez igazából csak 400 millió, akkor is látványos, nem?

Tehát növekedés. És addig? Addig erőlködni kell, csak máshogy, mint eddig. Nem segélyt kell osztani a szegényeknek, hanem információt, hogy értsék, mi történik velük és mi történik körülöttük, hogy racionális lépéseket tudjanak tenni. Meg kell őket tanítani a másféle felelősséggel való gondolkodásra. Megtakarítási és hitelfelvételi lehetőséget kell adni nekik (igen, ez is furcsán, sőt röhejesen hangzik, de a könyv szépen érvel ezügyben), de nem olyanokat, ami a nyugati világban szokás.

A szegénység, mint probléma egyáltalán nem régi gondolat. A közgazdaságtan önálló tudománnyá formálódásának idejében, a 16.-18. században kifejezetten azt gondolták, hogy hasznos. Szegénység nélkül nincs fejlődés, olcsó munkaerő nélkül nincs gazdaság. Nemhogy segíteni kell a szegényeknek, hanem mindenki (értsd: mindenki más) érdeke, hogy ott maradjanak, ahol vannak (nem tartozik ide, de egy pillanatig érdemes elgondolkodni, hogy ezzel ma mi a helyzet). Az éhezéses jóslatáról közismert Thomas Malthus (1766-1834) már elismerte a nyomorúság elfogadhatatlanságát, de azt mondta, a szegények maguk is tehetnek arról, hogy szegények, ezért nem szabad őket támogatni. Adam Smith (1723-1790) felveti ugyan a jövedelem-újraelosztás lehetőségét, de ő sem problémaként, hanem tényként tekint a szegénységre.

Csak a XX. században alakul ki a szegénység elleni küzdelem morális és gazdasági szükségszerűségének gondolata, amit ma már talán senki nem kérdőjelez meg. Nem csoda, hogy a közgazdaságtana sem kiforrott, sőt jelentős javításokra szorul. A könyv címének (Poor Economics) óvatos kettőssége éppen ezt mutatja. A szegénység közgazdaságtana – Szegényes közgazdaságtan.

2011-ben a Poor Economics bezsebelte a „Financial Times and Goldman Sachs Business Book of the Year" díjat, általános elismerés közepette.

Robert E. Kaplan, Robert B. Kaiser:
Fear Your Strengths
ISBN: 978-1-60994-904-4
kemény kötés, 116 oldal, 15X22 cm, angol nyelvű
2013
olvasási élmény: 3/5 (rendben van, érdemes olvasni annak, aki szereti az ilyet)

A menedzser-könyvek műfaja külön világ, saját szabályokkal. Egy nagyon egyszerű gondolat köré már simán lehet könyvet köríteni, sőt illik is. What you are best at, could be your biggest problem – ez az alcím (azaz: az lehet a legnagyobb gyengeséged, amiben a legerősebb vagy) és ha teljesen őszinték akarunk lenni, ez el is mond mindent, amit érdemes a témáról tudni. Vagyis egyetlen mondat elég egy teljes könyv helyett. Mondanám, hogy világrekord, de nem az, mert ahogy az előbb írtam: a menedzsment-irodalomban más szabályok működnek.

A két szerző egyébként nagy gyakorlattal rendelkező vezetési tanácsadó, szabadalmaztatott saját menedzsment-értékelési módszertannal. Nem hülyék, nem hülyeség, amit írnak és így a könyv sem értéktelen. Inkább arról van szó, hogy az egy mondatos lényeg hordozza az üzenet 90%-át, a könyv többi része pedig csak a maradékot.

Hegyeket lehetne összehordani azokból a könyvekből, amik a gyengeségeink feltérképezéséről, megismeréséről, kezeléséről szólnak. Ha az erősségekről esik szó, akkor leginkább az a téma, hogy hogyan lehetne őket még jobban kiaknázni. A két Robert mást mond: Az egyik leggyakoribb, legkezelhetetlenebb és leginkább elhanyagolt gyengeség az erősség túlpörgetése. Amikor valamiben jók vagyunk, de ahogy alkalmazzuk, túl sok.

Legegyszerűbb, legjobban érthető példa, ha keményen, következetesen, precízen számonkérjük a kiosztott feladatokat (irányítással nem foglalkozó emberek most felsóhajtanak: „dehát ez alapvető!", de a gyakorlat azt mutatja, hogy nagy erény, sőt külön tehetség kell hozzá). Rend lesz körülöttünk és halad a munka, de ha túlzásba visszük a keménységet, az árt a működésnek, csökkenti a hatékonyságot. Hogy mennyire így van, nem is kell egyből bonyolult, sokszáz fős cégre, vagy akár csak 5-8 fős adminisztrációs csapatra gondolnunk a modellezéshez, hanem elég az iskolás gyerek házifeladatra-szoktatását felhoznunk.

Vagyis hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez vagy az a tulajdonságunk hozta meg a sikert és nem vesszük észre, hogy pont a túlerőltetése gátol meg minket abban, hogy továbblépjünk.

Szép felvetés, de mit sem ér, ha nem ábrázoljuk grafikonokon. Ez a kettesszámú műfaji jellemző. Robertjeink hálós ábráinak két fő tengelye az erőszakos-megengedő és a stratégiai-operatív irányok mentén feszül ki, beszorítva egy csomó minden mást is. Az ideális vezető kiegyensúlyozott (és ettől sokoldalú, a könyv egyik kulcsszava a „versatility"), egyik tengely mentén sem mászik el – ilyen természetesen nincs, csak közelíteni lehet. A "hogyan érjük el"-re is kapunk néhány ötletet, de a legfontosabb a probléma felismerése és az elfogadása.

Ami egy újabb műfajbeli jellemzőhöz visz minket. A menedzser általában az átlagnál magabiztosabb, önfejűbb, büszkébb és kevélyebb (ez utóbbi kettő a parasztbölcsesség ellenére jó tulajdonság  - ebből is látszik, hogy változik a világ). Miért hinné el bárkinek, hogy nem jól csinál valamit? Miért hajolna meg az elméleti tanácsadók előtt? Mit tudnak azok a valós működésről? És igen, pontosan ez a menedzsment-könyvek nagy korlátja. Ha olvassuk, értjük és komolyan is vesszük őket, akkor is hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy pont ránk nem vonatkozik. Ami egyébként igen valószínűtlen. Az említett hálós ábrába persze az elutasító-befogadó (declares-listens) ellentét is belefért, talán pont ezért.

Michio Kaku:
A jövő fizikája
ISBN: 978-963-252-068-1
kemény kötés, 414 oldal, 16X24 cm
2012 (első amerikai kiadás 2011)
olvasási élmény: 3/5 (rendben van, érdemes olvasni annak, aki szereti az ilyet)

Iskolásként (20-30 éve) sok azóta megvalósult dologról hallottam, hogy „lehetetlen". Például, hogy sohasem fogjuk látni az atomokat. Aztán tessék, a tudósok mostmár azzal menőznek, hogy reklámfeliratokat raknak ki belőlük a számítógép képernyőjére. Vagy ami még szigorúbb adottságnak tűnt: Senki nem élhet örökké. Persze ez ma is igaz, de már koránt sem olyan egyértelmű, hogy a jövőben is így lesz. Még én is ismerek olyan komoly tudóst, aki az élet végtelenbe történő meghosszabbításán dolgozik (Tibor, nem tudom, jól lesz-e, ha igazad lesz!).

A sci-fi irodalom lényege lenne, hogy (nevéből következően, egyébként) a technika fejlődését előrevetítve rajzoljon fel történeteket. Szigorúan véve ezért nem sci-fi pl a Star Wars (hanem fantasy), hiába vannak benne űrhajók, szuperfegyverek meg hipertérugrás.

Michio Kaku könyve majdnem sci-fi, csak a regény-forma hiányzik belőle. Nincsen sztori, viszont van technika, tudomány és ezekre épülő jövendőmondás. Úgy hívjuk, tudományos ismeretterjesztő, a száraz fogalommal elfedve, mennyire izgalmas is ez igazából. Olyan, mintha Asimov- vagy Clarke-regények elemzését olvasnánk. Milyen lesz a jövő? Pontosabban: Hova jut a technika 2030-ig, 2070-ig, 2100-ig vagy akár azon túl.

Szó sincs fantáziálásról. Ha értőn és alaposan körbenézünk, láthatjuk a trendeket. Michio Kaku szerencsés, mert helyzetéből adódóan jobban ért és alaposabban néz, mint a legtöbbünk. Tehát alig-alig jósol, sokkal inkább csak elemez. Beszél a kvantumszámítógépről, az intelligens tapétáról, a 3d nyomtató hétköznapi tárggyá válásáról, az online kontaktlencséről, a Moore-törvény végéről, mindenütt jelen lévő 3D hologramokról, az észrevétlenül, automatikusan működő fordítógépekről, kihalt fajok feltámasztásáról, születéskor a baba mellé adott teljes géntérképről, sőt géntervezett babákról („és hölgyem, milyen színű legyen a baba szeme, haja, bőre?"), a rák legyőzéséről.

Meg olyan dolgokról is, amiről talán kevesebbet hallunk (és így elsőre hihetetlennek hangzik), mégis közel vagyunk hozzá: tetszés szerint újranöveszthető testrészekről, gondolatolvasásról, akarattal mozgatott tárgyakról, robotsebészekről, véráramba juttatható nanorobotokról, mesterséges agy létrehozásáról (felvetve a kérdést, hogy lehet-e egy gépnek tudata és a saját tudatunk áttelepíthető-e egy gépre), az elektromosság korából a mágnesesség korába való áttérésről. Milyen módon élhetnek a jövő emberei örökké? Hogyan állhat gyakorlatilag végtelen energia a rendelkezésünkre? Hogyan alakíthatjuk az anyagot háztartási körülmények között tetszés szerűen (mint a Terminator 2-ben Robert Patrick saját magát). Hogyan hagyhatja el az emberiség végleg a földet? Hogyan hódíthatja meg az egész bejárható univerzumot?

A könyv közérthető, tudásanyaga becsülendő. Michio Kaku kicsit önhitt stílusa és amerikás optimizmusa az elején zavaró, de aztán már észre sem vesszük. A fordítás nem jött be nekem, aki teheti, olvassa az eredetit. A szerző-lektor-kiadó megjegyzései (nem túl sok van) még akkor sem kellenének, amikor helyénvalóak.

A könyv nagy hátránya, hogy a technikára fókuszál és nem beszél arról, hogy ez a technika hogyan alakítja át a társadalom működését, merthogy át fogja, az biztos (gondoljunk csak bele, mi lenne, ha végtelenül állna rendelkezésünkre energia). Pontosabban ahol ezt megkísérli, ott szánalmasan elhasal, bár ne tette volna. Még jó, hogy kevés az ilyen rész. És akkor hadd helyesbítsek: nem is lenne elvárható a társadalom átalakulásának fejtegetése, hiszen az a legszerényebb mértékű kifejtés is a jelen kötet terjedelmének sokszorosára rúgna. Könnyű lett volna leírni annak idején, hogy Edison mit talált föl, de hogy annak milyen következményei lesznek... Vagyis az igazán érdekes kérdések átgondolása ránk marad, talán nem is baj.

Felnőtt fejjel (értsd: már-nem-fiatal-felnőtt) olvasva a könyv érdekes, de többször eszembe jutott, hogy nem nekem szól. Mit nem adtam volna annak idején gimnáziumban vagy még korábban, ha ilyet kapok a kezembe (igaz ez egyébként a Talentum Tudományos Könyvtár sorozat talán minden kötetére). Bárki-bármit mond, bármit is írnak a napilapok, bárhogyan szörnyülködnek a nénik, jó lehet most tizenévesnek lenni. Már azért is, mert a könyv jóval több állítását tudják majd élőben ellenőrizni, mint én. És lehet, hogy egyszer majd tényleg lesz egy generáció, aki csak csodálkozni fog azon, hogy valaha éltek olyan emberek, akik megöregedtek. A barbár őseik. És ez a jobbik verzió.