Jean-Yves Ferri és Didier Conrad:
Asterix és a piktek
ISBN 9778-3-7857-4389-8
puha kötés, 48 oldal, 21X29 cm,
2013
olvasási élmény: 3/5 (rendben van, érdemes olvasni annak, aki szereti az ilyet)
Alaposan kivártam ezzel a könyvdarálóval, mert azt akartam, hogy megérjen a gondolat. Október végén jelent meg az új Asterix album, persze még azon a héten megszereztem és elolvastam, csak nem tudtam eldönteni, hogy örülni kell neki vagy nem. Pontosabban elsőre örültem (mert ilyen vagyok és végülis volt is minek – lásd alább), csak belémköltözött az óvatosság, hogy mit fogok gondolni ugyanerről később. Két hónap telt el, tovább nem várok.
Gondolom, az ezt olvasók legtöbbje képben van Asterix pályaívével, de azért két bekezdésben gyorsan összefoglalom, hátha nem felesleges. A profik tehát a következőket ugorják át nyugodtan.
Az első Asterix album 1961-es. 1979-ig további 22 jelent meg, mindegyiket a Goscinny-Uderzo szerzőpáros követte el, előbbi a sztoriért, utóbbi a rajzokért felelt. René Goscinny '77-ben meghalt (bő két hét eltéréssel váltottuk egymást idelent, egyébként), így a legutolsó közös anyag már csak halála után kerülhetett a boltokba. Legendák vannak, de valószínűleg sohasem tudjuk meg, mennyit is tett hozzá ő és mennyire vette át már itt is Albert Uderzo a történetalakítást . Csak a saját véleményem, hogy nagyon, mert a belga kötet messze nem olyan csillogó, mint az elődei.
A következő 10 album már csak Uderzo munkája. Általános vélekedés, hogy a '79-ig tartó, közösen írt sorozat nagyon magas színvonalat képvisel (hullámzik ez is persze, de mélyre sohasem megy, miközben igazán szép pillanatai is vannak), míg a csak-Uderzo kiadványok a rossz és rosszabb között váltakoznak. Annyira, hogy a '96-os Atlantisz-sztori már teljesen összefüggéstelen és a legutóbbi, 2005-ben kiadott ufós pedig tényleg alulmúlhatatlan (hiába olyan gyönyörűek a rajzok).
Ezért is merült fel annyiszor: Uderzo vegyen maga mellé valakit, de a legjobb az lenne, ha teljesen átadná a stafétabotot egy új generációnak. A rajzoló sokáig ellenállt és azt hajtogatta, Asterix soha sem lesz Lucky Luke, hanem szépen elmúlik ővele. Más ne csináljon Gallfalvát. Egyébként is: Asterix kimerült, gyakorlatilag mindenhová elutazott már, ahová csak lehetett.
Mondogatta egy ideig, aztán valami-valaki meggyőzte, hogy ez bizony hülyeség, mert nem Asterix merült ki, hanem csak ő (ha az utazásokat nézzük: mi van Lengyelországgal, Törökországgal vagy a most sorra került Skóciával?). Ha letiltja a további megjelenéseket, eltemet egy elég jól felfuttatott üzletet és a rajongókkal is kiszúr. Mondjuk azok már így is elég mérgesek az utóbbi munkák miatt, szóval élménypark ide-vagy-oda, kicsit gáz van.
A mostani, 35. album egy új korszak kezdete. Ez az első, amit már nem Uderzo jegyez. Mondani sem kell, milyen nehéz teher rakódott a két új szerzőre. Ráadásul a legutolsó teljes kötet 8 éve jelent meg, de a kánonba számomra érthetetlen okokból besorolt születésnapi kiadvány is 4 éve volt már.
Az Asterix és a piktek tehát egy olyan projekt, amivel igazán nagyot lehet bukni. Ehhez képest nagy eredmény, hogy bukásról szó sincs. Sőt, egy régóta-nem-látott mértékben összefüggő, érthető és következetes történetet sikerült összehozni, a skót téma ráadásul hálás is. Meglepődtem, hány komoly magazin nyitotta úgy a cikkét, hogy Asterix kiáll a skót függetlenedési törekvések mellett. Pedig szerintem ilyenről szó sincs.
Vagyis nem rossz ez az album, talán a közel-keleti kaland (1981) óta ez a legvállalhatóbb. Úgy lehet megfogni a lényeget, ha azt mondom, hogy Asterix nem bukott el, hanem kapott egy esélyt az újrakezdésre. Ez egy se nem túl jó – se nem túl rossz képregény, ami valószínűleg óvatosságból lett ilyen langyos. Bizonyítja, hogy Asterix Uderzo nélkül is megállhatja a helyét. A legnagyobb/legszembetűnőbb reklamációm, hogy inkább gyerekeknek szól, míg a klasszikusan jó Asterixek felnőttek számára is élvezhető, szellemes társadalomkritikák. Nem baj, szerintem ez egy jó dobbantó a további, remélhetőleg merészebb kötetekhez.
Alább csak felsorolásszerűen néhány észrevétel a képregénnyel kapcsolatban, kizárólag rajongóknak:
*A borító minden tökösséget nélkülöz, merthogy kizárólag gyerekeknek szól, mosolygó piktekkel és a kacsintó Asterixszel. Szörnyű.
*A rajzok jó átmenetet képeznek a legutóbbi Uderzo-formák és a klasszikusabb darabok között, meg voltam vele elégedve. Vannak olyan kompozíciók is, amik egyáltalán nem Uderzosak (pl 19. oldal jobb felső sarka, a kalózok fejét összeütő Mac Olwad), de ezek izlésesen el vannak süllyesztve a hagyományokat ápoló táblák közé és így külön jók, frissé teszik a képregényt.
*A legidegesítőbb toposz egyértelműen Mac Olwad bekattanása, amikor modern slágereket kezd el énekelni. Az jut eszembe, amikor a távol-keleti kalandban a bárd énekére mindig elered az eső. Hülyeség, egyébként ennek most ráadásul szerepe sincs a történetben.
*Jó látni a téli Gallfalvát, a régi Kleopátra-emlékeket idézi, a náthától belázasodó és összevissza beszélő Sokadikix nekem kifejezetten tetszett.
*Sokszor túl nagy helyet emészt fel egy-egy vicc. Pontosabban azt éreztem, hogy az adott cselekménysornak tényleg nincs értelme, csak azért van odatéve, hogy valami komikusat elsüthessenek. Ahelyett, hogy a humor be lenne ágyazva a szépen, természetesen folyó történetbe.
*Azt értem, hogy a körfogalom hogy kerül ide, de hogy a piktogramok mitől tipikusan skótok, arra nem tudtam rájönni. Talán valaki egyszer majd felvilágosít.
*A piktek között több nagyon jól eltalált karakter is van, kár, hogy ennyire háttérbe vannak szorítva. Általában mondva is igaz, hogy mintha kicsit túl sok szereplő lenne a 48 oldalhoz képest.
*A zöld bőrű Mac Alahse szép újrafeltámasztása a többször visszatérő kőgonosz karakternek, mint pl a halfejű a Kettészakadt faluban.
*Sokszor olyan, mintha az alkotók egyből rajzfilmet képzeltek volna el, mert vásznon (és nem papíron) érvényesülő helyzetkomikumokkal rakták tele a füzetet. Pl a Gallfalva népe előtt eszeveszetten hadonászó Mac Olwad.
*Csak a magyar fordítás gyengesége, de a pikt nevek elég nyomorultak. A fentiekben már többször hivatkozott Mac Olwad jó példa erre is.
*Nessie túlzottan aranyos, mégis meg tudtam vele barátkozni, szóval végülis rendben van. Hogy a magyar fordításban miért hívják Amódnak, azt nem tudom, talán hiányosak az ismereteim és az Amód utal valamire. Nem vagyok elég alapművelt, mondaná egyik ismerősöm.
Úgy tűnik, hogy az író a munka első lépéseként összeírt egy csomó visszatérő poént, amit mindenképpen bele akar tenni a történetbe. Jó sokat. Talán maga is látta, hogy kicsit többet, mint kéne, de képtelen volt húzni belőlük. Melyik ujját harapja, ugye? Aztán a történetvázba beleerőszakolta mindet. Akár volt helyük, akár nem. Ennek az lett a vége, hogy Asterix elmegy a piktekhez, ahol az összes szokásos komikus helyzetbe belekeveredik, amibe máskor is belekeveredett már, miközben új dolgok nem történnek vele, vagy ha mégis, akkor biztosan nem elég. Erre mondtam fentebb, hogy langyos. De nem köpjük ki, mert ehető, csak legközelebbre jobb ebédben reménykedünk.
Zárszóként le kell írni, hogy a magyar kiadás a nemzetközivel szinte teljesen egyszerre jelent meg, amire ismereteim szerint nem volt még példa a magyar képregénykiadás történetében. Klassz dolog. Én persze nem tudtam ezt, így hetekkel előre berendeltem az angol verziót, majd meglepődve vettem észre a magyart a boltban (persze megvettem azt is végül). Tanulságos, hogy az angol-német-francia előrendelhető volt, a magyarról meg még csak nem is hallottam. A kiadót egyébként dicséret illeti a számozás miatt, mert talán hülyén hangzik, de bátor dolog a 14. kötet után egyből a 35. kötettel kijönni.
George Friedman:
Edgar Allan Poe: