Lámfalussy Sándor:
Pénzügyi válságok a fejlődő országokban
ISBN: 9789630585859
kemény kötés, 222 oldal, 15X21 cm
2008 (első, angol nyelvű kiadás: 2000)
olvasási élmény: 3/5 (rendben van, érdemes olvasni annak, aki szereti az ilyet)
Az elmúlt másfél hónap alatt az országban szinte mindenki önjelölt államcsőd-szakértővé vált. És Magyarország szépen el is indult az államcsőd felé, ha másért nem, akkor azért, mert az emberek elkezdtek úgy viselkedni, mintha annak valószínű bekövetkezésére számítanának.
Mára mintha minden megnyugodott volna. Hogy csak a felszín csendes vagy alapvetően rendeződtek a dolgok, mindenki döntse el maga. Az biztos, hogy két lépést hátralépve könnyebb megítélni, mi is történt, mi is történhet még. Lámfalussy 2000-ben kiadott könyve hasznos segítség lehet ebben. Ráadásul a máskor száraznak, szakmainak tűnő fejtegetések most kifejezetten életközeliek, érdekesek, átélhetőek.
A könyv első kiadásakor 71 éves Baron Alexandre Lamfalussy Kapuváron született, jelenleg Belgiumban él. Az euró atyjának szokták hívni, életrajzát átfutva nem lehet kérdés, hogy Európa egyik legnagyobb hírű jegybankáraként valamit csak érthet a pénzpiacokhoz.
A könyv viszonylag szerény terjedelemben sorra veszi a nyolcvanas és kilencvenes évek nagy pénzügyi válságait (Latin-Amerika '82-'83; Mexikó '94-'95; Kelet-Ázsia '97-'98; Oroszország '98-'99), majd arról gondolkodik, hogy a pénzügyi globalizáció milyen hatással van a stabilitásra, vagyis segíti a válságok megelőzését és csillapítását vagy éppen ellenkezőleg. Külön rész szól arról, hogy mit lehet tenni a kialakulásuk ellen.
Tanulság? Minden válság más. Persze, mindegyik oka az eladósodottság, de ezen túl nem sok közös pontot lehet bennük találni. Mások a kiváltó okok, mások a megoldások. Illetve mégis van valami. Mai magyar szemmel (2 hónap hullámvasutazást magunk mögött hagyva) találunk (kiszúrja a szemünk) egy nagyon érdekes átfedést. Lámfalussy is említi, de most ez itt és ma sokkal fontosabbnak tűnik. Az adott ország mindegyik válság kitörése előtt (kivétel nélkül) kötött árfolyamrendszert alkalmazott. Talán apróságnak tűnik, de mégsem az. Mert a pénzügyi válság lényege a fizetőeszköz megborulása. Kötött árfolyamnál ez hirtelen, egyik pillanatról a másikra következik be. Délben az ország még rendben van, két perccel később (az árfolyam átértékelésének bejelentése/beismerése után) összeomlott, menthetetlenül.
De itthon más a helyzet. Mi történt? Az árfolyam mégha gyorsan is, de mégiscsak fokozatosan kezdett elmászni. És a „gyors" is sokkal lassabb, mint az „azonnal". Igen, ilyekor a kormánynak kevesebb eszköze van. Igen, a bizonytalanságra ráraboló spekulánsok (közben ez is szitokszó lett itthon, csakúgy, mint a bankár – vicc!) még rosszabb helyzetet idézhetnek elő. Viszont a mérleg nehezebben billen el végletesen. Mert van állandó visszajelzés (emlékszünk azokra a napokra, amikor a fél ország mást sem csinált, csak az HUF/EUR árfolyamot bámulta, tízpercenként?). És azért is (némiképp ellentmondva az előbbinek) mert igen, a kormánynak kevesebb eszköze van. És így kevesebb hülyeséget tud csinálni.
Világos, az árfolyamrendszer pozitív-negatív hatásain lehet vitatkozni (és amit leírtam, az borzasztó leegyszerűsítés), de még egyszer mondom, mindegyik itt tárgyalt válságnál kötött árfolyamrendszert használtak, ami a krízis kirobbanásának egyik közvetlen következménye lett.
Két aktuális megjegyzés kívánkozik még ide, a két évtized válságainak alakulásából: 1) Magyarország idén nagyon különleges helyzetbe került azzal, hogy az EU tagjaként a konvertibilitás teljes szabadsága mellett merült fel a fizetőeszközének összeomlása, hiszen nem volt közvetlen eszköze az esetleges (mit esetleges, hiszen elkezdődött!) vagyonmenekítés megakadályozására (illetve beláthatatlan következményekkel járó, drasztikus lépés lett volna a konvertibilitás korlátozása). 2) Görögország a rögzített árfolyam rendszer extrém példája, hiszen nincs saját pénze, csak euró.
A könyv tele van egyéb érdekességekkel; példák: a külföldi hitelezők mindig jobban járnak (sokszor nem is károsodnak); a kormányok általában nem ismerik fel időben a bajt; a hagyományos mutatók egészséges tartományban tartása nem elég a válságok elkerüléséhez; van, amikor az összeomlás közvetlen oka nem is az országon belülről érkezik.
Lámfalussy bizonyos gondolatai mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Meglepő, mennyire egyenesen, egyértelműen veti fel (2000-ben!) a hitelezők felelősségét és azt, hogy nekik is részt kell vállalni a károkból. Mert itthon amikor ez elhangzik, akkor egyből mindenki kommunistát kiált meg nemzetiszocializmust.
De volt még valami, amit megrázóbbnak gondolok, de legalábbis így nem hallottam sehol előtte. Lámfalussy szerint a jelenlegi pénzügyi világrendszer (az arany teljes kiiktatása után) még soha nem volt igazán tesztre hajtva. A világgazdasági környezet mindig kedvező volt, globális, „fejlett világra" kiterjedő hitelválság, pénzügyi válság azóta nem ütött be (írja mindezt 2000-ben). Csak majd ha egy ilyen bekövetkezik, akkor dől el, hogy a kitalált rendszer elég erős és rugalmas-e, hogy fennmaradjon. Vagyis eddig csak a szobában próbáltuk fel a síléceket, de majd a lejtőn dől el, hogy lehet-e velük síelni.
Hogy közben felnőtt két generáció és a mostani struktúrát adottnak, öröknek veszi? No igen, majd meglepődnek. Mert a pénzügyi összeomlás egy olyan világban, ami a pénzre épül (soha nem volt még ilyen a történelem során), a világ számára sem tartogathat túl sok jót.
Mi ebben a megdöbbentő? Az, hogy 12 évvel később, ma-itt-mi nekiálltunk a tesztelésnek. És nem érzem, hogy fel lennénk készülve rá.
