Philip Coggan:
Paper Promises
ISBN: 9781846145100
kemény kötés, 294 oldal, 14X22 cm, angol nyelvű
2011
olvasási élmény: 3/5 (rendben van, érdemes olvasni annak, aki szereti az ilyet)
Szokták mondani, hogy az iskolában eseménytörténetet tanulunk, és ez nem jó. Mert inkább a társadalmi változásokra kellene koncentrálni. Vagy az emberi lét minőségének változásaira. Vagy az eszmetörténetre. Vagy a technikai fejlődésre. A művészetek alakulására. A hatalom vándorlására (nyugat felé- Kopátsy szerint, ugyebár). Hát igen, egyértelmű, hogy hova kell helyezni a hangsúlyt.
Philip Coggan új szempontot ajánl: nézzük a történelmet a hitelezők és az adósok állandó csatájaként. Ez valami olyasmi, ami Hammurapi óta megbízhatóan ugyanaz (jah persze, előtte is ugyanaz volt, de most maradjunk az értelmezhető tartományban). A hitelező vissza akarja kapni a pénzét (sőt annak kamatait is), az adós pedig mindent megtesz, hogy ne kelljen visszafizetnie vagy legalábbis kevesebbet. Coggan nem a sarki fűszeres, hanem a Financial Times volt újságírója, az Economist egyik rovatvezetője (ez utóbbi a mai napig). Valamit csak tudhat a pénz természetéről és az adósságok alakulásáról.
A könyv első fele végigkísér minket a pénz történetén. A téma persze lerágott csont, könyvtárnyi anyagot hoztak már össze belőle, ahol egy-egy kötet a Paper Promises teljes terjedelmének többszöröse. Minek van erre szükség? Itt most annyi a cél, hogy értsük, hogy jutottunk idáig. Máig. Amikor az egyszerű ember csak csodálkozik, hogy a pénze az egyik napról a másikra nem ér semmit (néhány hónappal ezelőtt talán mindenkiben felmerült a kétség itthon is), amikor országok dőlhetnek össze az adósságok miatt, stb. Aranypénz, aranystandard, Bretton Woods, hitelpénz. A királyok idejétől az IMF-ig. Coggan szerint mindig azért kellett az új rendszer, mert az adósok és a hitelezők csatája új fordulatot vett. Igazából nem is a rendszert magyarázza (amiről az előbb említett könyvtárnyi irodalom szól), hanem az átmenetek ösztönzőit, szükségességét, elkerülhetetlenségét. Azt, hogy az adott rendszerben melyik fél hogyan akart érvényt szerezni jogainak.
De ez nem történelemkönyv, egyáltalán nem. Ahogy mondtam, a pénztörténet csak azért kell, hogy megértsük, milyen helyzetben vagyunk ma. Milyen helyzetben van Görögország és a többiek. Kína? A világ legnagyobb hitelezője. Az USA a legnagyobb adósa. Összekötött piacok, ahol a klasszikus hasonlat szinte közvetlenül megfeleltethető: ha Tokióban egy pillangó megmozdítja a szárnyait, a New York-ban szélvihar lehet a következmény (vagy hogy is volt ez).
Coggan alapos és körültekintő. Annak ellenére, hogy a könyv a hétköznapok embere számára is érthető nyelvezeten szól (mondjuk nem tudom, hogy itthon a hétköznapok embere tud-e angolul, azt hiszem nem), nem kerüli ki a részleteket, a pénzügyi összefüggéseket. Egyszerűen csak jól elmagyarázza, mi is a helyzet, gyakorlatilag szakzsargon és főleg érthetetlen betűszavak nélkül. Ez utóbbi nem is olyan kis teljesítmény.
Két apróság, a főtéma szempontjából szinte mellékes megjegyzés külön tetszett: 1) A pénznek több funkciója van, és amit ma pénznek hívunk, az a természetéből eredően csak nagyon korlátozottan képes betölteni ezek közül az egyiket, mégpedig a „store of value", vagyis az értékmegőrző, vagyonraktározási funkciót. Erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, aztán nagyot nézünk, amikor baj van. Vagyis (kis túlzással) pénzben tartani a vagyonunkat olyan, mintha kaszinóznánk vele. 2) Végre visszahallottam az általam évek óta mondogatott elvet, miszerint téves a modern társadalmak demográfiai problémájának politikusok (itthon az összes) és egyéb tudatlan emberek (Rogán Antal: "a politika nem értelmiségi műfaj") által hangsúlyozott megoldása, hogy legyen több gyerek („nem érted? fogy a magyar! neked majd ki fizet nyugdíjat?). Mert mindig több gyerek kell majd. Ezt hívják pilótajátéknak, ami más területen büntetendő.
A könyv vége minden, csak nem optimista. A hitelpénz rendszere meglepően, párját ritkítóan sokáig bírta (nézzük csak meg a többi rendszert), nyilvánvaló hibái ellenére. Tudjuk: a modern pénz hitelpénz, nem más, mint követelést megtestesítő irat, ígérvény (innen a könyv címe: paper promises). Úgy tűnik, bevezetése óta (1971-ben hagytuk véglegesen el az aranyat) a vagyonra szóló követelések létrehozásában sikeresebbek voltunk, mint magának a vagyonnak a megteremtésében, amiből baj lehet, baj lesz. A rendszer nem tartható és belátható időn belül át kell állni újra. Coggan szerint várhatóan egy kevésbé szabad, jobban ellenőrzött struktúrára. És ez a nyugati világban (ne legyen kétséges, most ebbe kivételesen mi is beletartozunk) sokaknak fájni fog.
A kötet eleje szellemesen, bölcsen és nagy tudást átadva pörög előre. A tempó később belassul, ahogy ez az én olvasásommal is történt. Ettől függetlenül igaz lehet, amit egyéb kritikákban mondanak: Ha az ember 3 könyvet akar olvasni a jelenlegi pénzügyi válságról, a Paper Promises ezek egyike kell legyen.
