könyvdaráló

Henry Kissinger, Fareed Zakaria, Niall Ferguson, David Daokui Li:
Wird China das 21. Jahrhundert beherrschen?
ISBN: 9783570551882
puha kötés, 110 oldal, 12X20 cm, német nyelvű
2012 (első, angol nyelvű kiadás 2011)
olvasási élmény: 3/5 (rendben van, érdemes olvasni annak, aki szereti az ilyet)

Kínáé lesz-e a 21. század? Meglehet-e állítani az emelkedését? Veszélyt jelent-e  a világ többi részére? Egyáltalán lesz-e gyökeres fordulat a világpolitika színpadán, azaz átveszi-e Kína az USA vezető szerepét? Ha igen, milyen világ lesz az? Ha nem, miért nem?

Jobban működik-e államilag irányított kapitalizmus, mint az amerikai típusú? A gazdasági hatalom feltétlenül együtt jár a geopolitikai térnyeréssel? Miben más a kínai mentalitás, mint az amerikai? Kinövi-e Kína saját belső problémáit vagy törvényszerű, hogy előbb-utóbb összeomlik? Lehet-e hatékonyan irányítani 1,3 milliárd ember? Lehet-e konfliktus az USA és Kína között?

Bő egy évvel ezelőtt Torontóban ült össze ez a négy nagy agy, hogy élőben, 3000 ember előtt (+akik az internetes közvetítést követték) vitatkozzon a fentiekről. A vita szó szerinti lejegyzése ez a rövid könyv.

Henry Kissingert valószínűleg nem kell bemutatni, volt amerikai külügyminiszter, diplomáciai-külpolitikai-biztonságpolitikai szakértő, a Harvard tanára. A könyv állítása szerint soha ezelőtt nem vett részt nyilvános vitában, csak most, 88 évesen debütált.

Az indiai születésű Fareed Zakaria A Newsweek és a Time Magazine volt főszerkesztője, A The Post-American World c. könyve csak azért nincs itt fönt a Könyvdarálón, mert jóval a blog indulása előtt olvastam.

Niall Ferguson a Harvard történész-professzora, de róla sokat nem írok, mert ő nem először jár a Könyvdarálón.

David Li kínai közgazdász, a kínai jegybank főtanácsadója.

A terjedelem és a műfaj persze nem enged mélyebb elemzést, így a komolynak tűnő téma ellenére ez is strandra való könyv (tudom, már nyár vége van, de talán még nem késő), amennyiben négy okos ember könnyű vitáját oda valónak tartjuk. Egy délután simán lehet végezni vele, bár nekem jóval tovább tartott a tanulási fázisban lévő német nyelv miatt.

A koncepció szerint Ferguson és Li az „igen, Kínáé a 21. század" álláspontot képviselik, míg Kissinger és Zakaria az ellenkezőjét. Ferguson nem tudja teljesen beleélni magát a szerepbe, de azért igyekszik érvelni. Li meg úgy beszél, ahogy egy Kínaitól elvárnánk.

A fő probléma, hogy a kérdés nem pontos. Mit értünk azalatt, hogy „Kínáé"? Erősebb lesz, mint most, befolyásosabb? Vagy mindenkit maga alá gyűr és átveszi az USA monopol helyét, gyakorlatilag a világ ura lesz? A vita emiatt kicsit olyan, mintha süketek párbeszéde lenne: valahogy mindenki másról beszél. De ahogy mondtam, ez a könyv nem valami bonyolult szakmai elemzés, értékezés. Egyszerűen érdekes ezt a 4 nagy embert együtt látni (olvasni) és bónuszként egy-egy mondatuk talán gondolatébresztő lehet. Hátha segít abban is, hogy kevésbé sablonosan gondolkodjunk a erről az egyébként agyonrágott, de eléggé meg nem érthető témáról.

A vita egyébként annyira rövid, hogy a 100 oldalas könyv végére még két interjú is belefért, Kissingerrel és Livel.

Hankiss Elemér:
A Nincsből a Van felé
ISBN: 9789632762258
puha kötés, 312 oldal, 14X20 cm
2012
olvasási élmény: 4/5 (jó könyv, ha minden ilyen lenne, nem lenne semmi gondunk)

Valamifajta útkeresés – úgy látom ez jellemzi az egész Hankiss-életművet. Legyen szó az ország, a nyugati civilizáció vagy az egyes ember életéről. „Találjuk ki Magyarországot!" Így hangzott a felhívás sok évvel ezelőtt, mögötte Hankiss, mint arc. Nem sikerült, viszont kitalált magának egy gondolatkört (vagy inkább csak egy szlogen?), amire föl lehet fűzni mindent: ez az „emberi kaland". Hankiss egy ideje ugyanazt a könyvet írja, csak mindig tökéletesíti a gondolatot, néha kiegészíti vagy egyszerűen új szögből nézi. Ő sem tagadja. Én pedig nem mondom, hogy baj lenne.

Még 1999-ben, a Proletár reneszánsz kötettel kapcsolódtam rá a Hankiss-logikára s most azt mondom, hogy a 2008-as Ikarosz bukása volt a legkomolyabb mind közül, nekem legalábbis (emlékszem, hajnal 4-kor olvastam a hideg, november végi Belényes közelében, a hegyekben). A mostani A Nincsből a Van felé majdnem ugyanaz a téma, de kicsit személyesebb és  mégis, valahogy kevésbé megrendítő. Nyersebben, egyenesebben és átláthatóbban, vagyis az általam vélt írói szándék ellenére reménytelenebbül teszi fel a kérdést: Emberek, mi lehet az élet értelme? Van neki?

Másban fel sem merül. Ha felmerül, megfutamodik előle. Mert micsoda agresszív kérdés ez? Pedig azt hihetnénk, 80 év fölött már mindenki szembenéz ezzel. Mi volt az élet értelme? Csakhát elég evidensen adódik a félelmetes válasz. Hogy semmi. Úgyhogy legegyszerűbb átugrani. A fogorvostól is félünk, ha nem kell, a környékére sem megyünk.

Hankiss szerényen fog neki a fejtegetésnek. Kulturális elvárás, mégis erőltetett ez a szerénység. Itt most nem kéne. Persze nem baj, bár mindenkinek ez lenne a legnagyobb jellemhibája. De Hankiss nem csak szerény, hanem bátor is. Következetesen, kíméletlenül, minden oldalról megvizsgálva próbál válaszolni a feltett kérdésre, miközben önvizsgálatot tart, sőt szépen felfűzi saját emberi fejlődését (emberi kalandját) a fejezetek logikájára. Mondtam, személyes könyv ez, egyfajta önéletrajz, csak nem a hagyományos fajta. Szép dolog, ha az ember 84 évből visszatekintve ha nem is értelmet, de ívet talál az életében.

Hiszen mi az élet értelme? Mit mond róla a költészet? A filozófia? A fizika? A biológia? A történelem? A vallás? A mítoszok? A modern gondolkodás? Egész biztos, hogy mindegyik szempontról polcokat lehetne írni, de a rövid fejezetek így is elég teltek, érettek. Jól olvashatóak.

Érdekes a könyv felépítése. Minél korábbi egy fejezet, annál konkrétabb, annál logikusabb, annál átgondoltabb. A végén, amikor választ kéne adni (de válasz nincs, mert azt hiszem pont ez a lényeg) valahogy szétcsúszik. Mint a kerti slagból szétspriccelő víz vagy a puskából kilőtt sörét. Az elején még sűrű, tömör, kis helyre koncentrált, aztán legyezőként szétterül és egyre beláthatatlanabb. Talán a kezdeti bátorság fogy el a végére. Talán a végére nem is lehet elég bátorsága senkinek.

A könyv néha túl nagyot akar fogni. Hiszen külön kérdés az, hogy mi lehet a világmindenség, az emberiség, az egyes ember vagy egy adott személy létezésének értelme. Ezek sokszor összekeverednek. Nem zavaró, de nem értem, miért kellett.

Külön szórakoztató Szabó István ref. püspök (aki ha jól tudom ugyanazon a parókián nőtt fel, mint nagypapám) néhány megjegyzésként beszúrt lábjegyzete. Hankiss állít valamit, mire ő: „Nem igaz!" -  és indokol.

A legjobb, legértékesebb és ezzel együtt talán legegyszerűbb rész azt veszi számba, hogy milyen módszerekkel védekezünk az élet értelmét firtató kérdés ellen, vagyis hogyan próbáljuk elkerülni, hogy felmerüljön.  A „a gyerekeim az életem értelme" banalitása azért ütközik ki jól, mert egyébként nem nagyon szabad beszólni rá, hiszen annyira elfogadott. És hányan vagyunk akik „célok és horgonyok" módszerrel mindig valami új apró célt tűzünk magunk elé, hogy ne kelljen a távolabbi összefüggésekkel foglalkoznunk? Kidobjuk a horgonyt és odahúzzuk magunkat. Majd megint egy kicsit odébb dobjuk.

Ahogy a könyv címe is mutatja, ez nem egy célbaérkezés. A Nicsből már kijöttünk, de a Vanba még nem értünk el. Útközben íródott, gondolkodós úton. Aki engedi, ez a könyv kicsit segíthet lépni néhányat. Vagy segíthet megsejteni, merre van az arra, „merre van a jó irány, ezen az ingoványon, ezen a talajon".

Hankisst lehet nem szeretni médiaháború-beli szereplése, a magyar Olimpia melletti (számomra teljesen érthetetlen) kiállása vagy egyéb közéleti működése miatt. Könyvei viszont más világba visznek, el kell felejteni az előbbieket, olvasni kell, gondolkodni. Aki a két dolgot összekeveri, az lemarad valamiről, pedig nem kéne.

Még egy utolsó, kissé furcsának tűnő kritika az egyébként igen kedves és mértékadó könyvre: az utolsó szó nélkül jobb lenne az egész. Hogy veszem a bátorságot, hogy stílusra oktatom azt, aki a világ legnagyobb egyetemein tanította ugyanezt a világ jelenlegi és leendő legjobbjainak? Jah, kérem, ez itt a Könyvdaráló, ki az, aki mást várt?

Robert E. Howard:
Der Grabhügel
ISBN 9783785746370
hangoskönyv, 57 perc, német nyelvű
2012
„olvasási" élmény: 3/5 (rendben van, érdemes „olvasni" annak, aki szereti az ilyet)

A Gruselkabinett egyik hangoskönyve már korábban bekerült a Könyvdarálóba, ráadásul akkor is egy Robert E. Howard novellával. Amit a hangoskönyvekről és a sorozatról akkor írtam, most is áll, nem írom le újra. Teljesen jó anyagot kap az ember ezen a cédén is és (ahogy mindig írom), némettanuláshoz meg aztán tényleg kifogástalan (merthogy nekem arra kell – kocsiban hallgatva).

Howard a legtöbbeknek inkább fantasy íróként jön elő (Conan miatt, ugyebár), pedig azt mondják, akkoriban (a Der Grabhügel 1932-es – The Horror from the Mound címmel) texasi történetei legalább annyira ismertek voltak. Egyébként is: az elképesztően termékeny író sztorijainak jó része tipikus crossover és így nehéz egyértelműen besorolni, márha a crossover-t nem tekintjük önálló műfajnak – de miért is tennénk? A Grabhügel-t leginkább Weird Western-nek szokták titulálni, abból is a jobbik fajtának. Mert hiába mondják sokan, hogy a sorozatban gyártott Howard-novelláknál a mennyiség a minőség rovására ment, vannak darabok, ahol ez mégsem igaz.

A XVI. században Spanyolországból Amerikába szökött, majd ott egy ősi indiánsírba eltemetett vámpír kiszabadulásának története persze nem túl eredeti, de végig feszültséggel teli és az ember simán, együlésre végighallgatja a lemezt. De csak akkor, ha az elején túléli a gőzerővel támadó kabócákat és a gyorsan nyakunkba boruló halálüvöltést – vagyis megszokja az aláfestőzajok eleve nyugtalanító intenzitását.