könyvdaráló

Edgar Rice Burroughs:
Tarzan bei den Affen
ISBN: 9783899036817
hangoskönyv, 314 perc, német nyelvű
2009
„olvasási" élmény: 3/5 (rendben van, érdemes „olvasni" annak, aki szereti az ilyet)

1986-ban kaptam az első Tarzan könyvemet, a Tarzan, a majomembert-t (fekete borító, az elején kör alakú rajzon Tarzan épen liánon leng és valamit kiált – talán mindenki ismeri ezt a kiadást), ha jól emlékszem, keresztapámtól. Talán azóta sem hallottam róla (mármint keresztapámról), azt sem tudom, él-e még. Emlékszem, nem sok kedvem volt nekikezdeni, 9 évesen az olyan könyveket szerettem, amiben több a kép. Később a vecsési gyerekkönyvtárból kivettem a Tarzan a fenevadak élén-t s csak azt ledarálva indultam neki az alapkönyvnek, ami gyerekként jóval unalmasabbnak tűnt, mint a sorozat többi kötete.

A Majomember idén éppen 100 éves (igen, 1912-es az első kiadás). Tarzan közben alappá vált. Bulváros-kicsit ócska, de megkerülhetetlen alappá. Hála a mindenkor béna film-adaptációknak, az egész furcsa irányt vevő képregényeknek (itt van a polcomon pl a Tarzan VS Predator és a Superman & Tarzan képregény, ez utóbbiban a két főhőst csecsemőként felcserélik, az előbbiről meg mindenki sejtheti, hogy miről szól) és a Walt Disney cégnek. Ahogy mondtam, bulváros-ócska, sőt intelligens körökben szégyellnivaló, mégis ott feszít a nappalimban a teljes sorozat (állandó, viccesnek gondolt megjegyzéseket gerjesztve a polc előtt megálló vendégekből). Gyerekkorom kedvenc könyvei, nem értem, mi a baj velük. Ezeken jöttem rá, milyen egész nap, reggeltől estig könyvet olvasni, milyen, amikor az ember csak lapoz tovább és nem tudja letenni a kötetet, hiába hívják ebédhez-vacsorához-akármihez.

Ma már a néha meglehetősen logikátlanul, de legalábbis felnőtt embernek zavaró motivációs rugókkal kavargó kalandoknál érdekesebb lenne azt megfigyelni, hogy az évtizedeken keresztül gyártott regények hogyan változtatták meg az író stílusát, Tarzan alakját. Mitől lettek a kötetek egyre vékonyabbak, hogy ívelt a romantikus kalandregény kezdeti fantasy irománnyá. Hogyan készült egyre inkább egy kaptafára minden újabb kiadvány. Persze sohasem fogom leelemezni, hiszen soha nem fogok már Tarzant olvasni, ahogyan soha nem leszek már 10 éves sem.

Kivéve ezt a hangoskönyvet. Ezt is csak a német-tanulásom elősegítése miatt.

A több, mint 5 órás, 4 CD-s anyag az eredeti szöveghez hű, de annak rövidített változata. Hogy mi maradt ki, arról gőzöm sincs, mert 25 év távlatából nyilván alig emlékszem az eredeti regény fordulataira s mint mondtam, nincs szándékomban újraolvasni azt. Illetve... Felmerült bennem, hogy tanulási szempontból milyen jó lenne a hangoskönyvvel párhuzamosan a regényt is olvasni (németül), de kis utánajárással kiderült, hogy csak olyan áron lehetne hozzájutni, ami elveszi az ember kedvét a próbálkozástól (illetve az enyémet elvette). A Majomember több, mint 10 éve jelent meg utoljára német nyelven (ezért ritka és drága), az idei 100 éves jubileumi kiadás meg két másik regénnyel van egybekötve és az árfekvés hozzásimul a 620 oldal terjedelemhez.

A kiadvány egyébként teljesen korrekt, megfelelő a felolvasás (igaz ez regény- és tanulási szempontból is), szép borító, talán a tagolás kicsit furcsa (értve ez alatt a track-határokat), de hát ez a legkevesebb. A tartalom pedig bőven tartogatott meglepetéseket (és érdekességeket arról, hogyan is gondolkodtak az emberek, regényírók 100 évvel ezelőtt illetve hogy mit gondoltak modern technikának, pl ujjlenyomat alapján történő azonosítás, ami a regény kulcsmozzanata), mert én valami teljesen másra emlékeztem. Különösen a befejezés volt megdöbbentő. Le is vettem a polcról az elején említett '86-os magyar kötetet, mert nem hittem el, hogy annak is így van vége. Pedig igen.

Popper Péter-Csányi Vilmos-Persányi Miklós:
Egymásra nézve
ISBN: 9789632480954
puha kötés, 158 oldal, 12X17 cm
2010
olvasási élmény: 3/5 (rendben van, érdemes olvasni annak, aki szereti az ilyet)

Nem tudom, mit teszi, de a Könyvdaráló elmúlt bejegyzéseit tekintve látszik, hogy elmentem a könnyű felé. Nem kivétel ez alól a mostani kiskönyv sem. Nem baj, később majd javítunk a statisztikán.

Az Egymásra nézve igazi strandra való könyv, az okosabbik fajta. Érdekes-értelmes, de nem nehéz és akár egy délután (de két délután biztosan) elolvasható. A három szerző egy-egy írása adja a kötetet. Mindegyik olyan, mintha egy hosszú tudományos-ismeretterjesztő anyag bevezetése lenne, csak egyszerűen nem írták meg mögé a könyvet, de nagy szerencsénkre azért kiadták, mert együtt kitesznek annyit, hogy érdemes volt egybekötni őket.

Popper (mint a Szimpozion-sorozat védjegye) lényegében csak felvezeti a következő két szerzőt. A kiadvány 2010-es, ebben az évben halt meg, a belső lapon már fekete keretben van a neve.

Csányi írásának a lényege, hogy az állati (és emberi) agy nem más, mint egy modellkészítő szerkezet. Nem lineáris programokat futtat és nyelv nélkül, tehát a helyzet és a probléma konkrét megfogalmazása nélkül is működik. Olyan, mintha egy terepasztalt készítünk és azon tanulmányozzuk a vonatok mozgását-érkezését-indulását a pályaudvarról. Vagyis egyben modellezi az életet, szinte felépíti a világot kicsiben, leegyszerűsítve. Ezzel a modellel dolgozik, dönt. A modellbe beleépíti önmagát is, hiszen így értelmezi a környezet és saját létezése viszonyát. Vagyis van egy énképe. A kérdés, hogy mikor mondhatjuk, hogy ez az énkép létrejön, mikor mondhatjuk, hogy személyisége van, mikor mondhatjuk, hogy „van ott valaki"? Hol van a döntő határ a giliszta és a csimpánz között (hogy ne olyan élőlényeket mondjak, amelyek egymástól nagyon távoliak).

Persányi (volt miniszter, előtte-utána állatkert igazgató) maga által is elismerten, sőt szándékosan csapong. Beszél környezetvédelemről, háziasításról, nemzeti parkokról, az emberiség jövőjéről és vissza-visszatérő elemként, kitartó gondolatritmuskét a tengerimalacokról, amelyeknek vagy tizenöt féle nyelven megtanulhatjuk a nevét. Persányi könnyed, különösen Csányi után (aki szintén nem nehéztudományt oszt meg velünk), mégha komoly témákat is érint. Persze kb 3, kicsi oldalban minimális szinten sem lehet elintézni mondjuk az őserdők sorsát, de hát ez egy strandkönyv, csak feldobja a témát, nem emészti meg.

Mindhárom írás akár újságcikk is lehetett volna valamelyik magazinban. Nem lennének egymás mellett, de hát nincs is sok közük egymáshoz. Viszont lehet, hogy soha nem kerültek volna a kezembe. Ki olvas évekkel ezelőtti újságot... Egy könyv, az más.