könyvdaráló

The Economist - A világ számokban 2012
ISBN: 9772063231127
kemény kötés, 256 oldal, 10X20 cm
2012
olvasási élmény: 3/5 (rendben van, érdemes olvasni annak, aki szereti az ilyet)

A könyv fülszövege, promója, és több helyen megjelenő ajánlása egyaránt az érdekességeket hangsúlyozza: a kötet az információk lehengerlő tárháza, zsebkönyv méretben, csupa meglepő tény.

Komolynak tűnő témája ellenére laza esti-hétvégi  olvasmány, vagy inkább lapozgatnivaló. Főleg arra jó, hogy az ember az alapesetben magányos foglalatosságot (olvasás) közösségivé tegye és otthonának többi lakóját folyamatosan idegesítse olyan kiszólásokkal, hogy „tudtad, hogy...", fennhangon magyarázva olyan dolgokat, amit persze a többiek nem tudtak, de jó eséllyel nem is érdekli őket, sőt a negyedik-ötödik ilyen okosság után érzik, hogy a kiragadott adatoknak önmagukban semmi értelme sincsen.

Tudtad, hogy Maliban a legalacsonyabb az írni-olvasni tudók aránya?
...a húsz legjobb egyetemből 17 amerikai és egy japán?
...a legnagyobb gazdasági növekedést Egyenlítői-Guinea produkálta?
...a kanyaró ellen beoltott gyerekek aránya Csádban a legkisebb?
...az USA-ban a részvények piaci értéke 17.139 mrd dollár?

Én egyiket sem tudtam és most hogy ide leírtam, el is felejtem azonnal.

A könyvet persze ennél figyelemfelkeltőbb tényekkel reklámozzák.

Tudta Ön, hogy az öt legélhetőbb város közül három Kanadai?
...a hazájuktól távol dolgozó indiaiak és kínaiak évente majdnem 100 mrd dollárt utalnak haza?
...Ruanda parlamenti képviselőinek a fele nő?
...a katari nők több, mint 45%-a el van hízva?
...az USA-ban több,  mint 150m Facebook-felhasználó él?

Ezeket sem tudtam, de valóban érdekesnek/érdekesebbnek tűnnek, szóval az előző kérdéssor összeállításakor valószínűleg kicsit szemét voltam.

A kiadvány elsősorban arra jó, hogy az ember kikapcsolódjon, közben pedig úgy érezze, jobban érti a körülötte lévő világot (pedig nem is, hiszen ki érti azt bármennyire is...), sőt alkalomadtán ismerősei előtt villogjon, hogy miminden fér bele az agyába, elvégre ő egy intelligens, nagy rálátással rendelkező ember, igazi XXI. századi fajta. Nem kérdés, a kötet alapvetően erre van kitalálva, legalábbis olvasóinak többsége ilyen lehet. Mélázás és bulvár-szerű rácsodálkozás. Nyilván nem a könyvet minősíti, hanem az átlag olvasót/használót. Nincs is ezzel gond. Mert maga a kiadvány szép, masszív, átlátható, múltja van és viszonylag kevés hibával rendelkezik, ami nem is olyan kis teljesítmény. Olyan, amilyennek lennie kell.

A prompt rácsodálkozást kereső és abban kielégülő felhasználónál komplexebben is lehet persze elemezgetni, igaz így is csak szórakozást keresve. Mit értek ezalatt? Álljon itt egy leegyszerűsített példa, ami legtöbbünk számára akár érdekes is lehet. Nézzük meg, hol van Magyarország helye a világon/világban!

Terület vagy népesség alapján természetesen fel sem kerülünk a listákra. Ez azt jelenti, hogyha ezekhez viszonyítjuk, minden pozitív listán való szereplés jó pont és minden negatív listán való szereplés rossz. Csakhogy nyilvánvaló hülyeség ehhez viszonyítani, ha az emberek életére akarunk rálátni.

Akkor mihez kellene? Nem objektív, szinte teljesen megfoghatatlan, ráadásul több egyéb statisztikából számolt (így azokkal összefonódó) mutató a „társadalmi fejlettség mutatószáma". Erőltetettnek tűnik, de valamit biztosan jelent, valamennyire biztosan használható. Nem pontos és tény, hogy a bekezdés elején felsorolt problémákkal küzd, de iránytű azért lehet.

Illetve azt mondom, hogy most fogadjuk el iránytűnek. 35. helyezést söprünk be rajta. A mutató (jelentésétől, tartalmától függetlenül) azért is tetszik nekem, mert a statisztikákat végigböngészve az volt a benyomásom, hogy ha harmincvalamennyinél előrébb vagy hátrébb vagyunk egy listán, akkor az érdekes, míg ekörüli ranghellyel általában vállvonással intéztem el a tényt.

Elsőre meglepő talán, de szerintem szintén jó viszonyítási alap (és az előbbi érzést erősíti) a „legalacsonyabb gazdasági növekedés" mutató, ahol szintén 35. helyen vagyunk. Ez ugye nem feltétlenül negatív lista, hiszen előttünk van többek között Kanada, Finnország, Ausztria, az USA, Hollandia, Portugália, Svájc. Régóta mondogatom, hogy ha egy országban évente összesen 1 db szakócát állítanak elő, akkor ott nem nehéz a termelés megtízszerezésével nagy GDP-növekedést produkálni. A behálózott világban, ahol minden mindennel összefügg a gazdasági növekedés mértéke valamennyire árulkodhat a fejlettségről (persze tudom ezzel óvatosan kell bánni).

Megvan tehát a keresett, normális ranghely (35), pörgessünk bele a könyvbe, hogy ráérezzünk, mit mutat ez Magyarországról.

x<31. és 39<x helyezések például (tehát az előbbi logika alapján a várhatónál jobb/rosszabb helyen szerepelünk):

Rákos megbetegedés a lakosság létszámához viszonyítva – 1. hely (minden tény ellenére számomra érthetetlen)
A legtöbb kórházi ágy – 19. hely (ez most jó vagy rossz?)
Ezer főre jutó halálozások száma – 24. hely
Szív- és érrendszeri betegségek – 13. hely
Egyfős háztartások – 17. hely
Leggyorsabban csökkenő népesség – 9. hely
100 nőre jutó férfiak száma – 16. hely (ez hogy lehet? talán összefügg az előbbi 1. és 13. helyezésünkkel)
Legmagasabb medián életkor – 24. hely
Hány menedékkérelmet adtak be az adott országba? – 18. hely (vonzóak vagyunk ezek szerint, jó tudni legalább ebből)
Legmagasabb vásárlóerő – 55. hely (és ez csak rosszabb lett azóta)
Államadósság a GDP százalékában – 12. hely
Állami kiadások a GDP százalékában – 16. hely
Adóbevételek a GDP százalékában – 9. hely (ezen azért el lehetne gondolkozni, tényleg)
Legmagasabb adósságszolgálati arány – 6. hely
Minimálbér az átlagbér hányad része? – 9 hely (a minimálbér magas vagy az átlagbér alacsony? persze ez nem valós kérdés, de messzire vezet)
Napilapok példányszáma a lakosság létszámához viszonyítva – 30. hely
Nyári Olimpia éremtábla – 8. hely (jah, ezt tudtuk eddig is)
Borivók – 10. hely (hát igen, bormániás ország vagyunk)
Legnagyobb CO2 kibocsátók – nem vagyunk benne a TOP46-ban
Legnagyobb ökológiai lábnyom – nem vagyunk benne a TOP37-ben

31.-39. helyezések például (tehát az előbbi logika alapján meglepően normális):

Legnagyobb bevételek szolgáltatásokból és befektetésekből – 34. hely
Legmagasabb munkanélküliségi ráta – 36. hely (új definíció a munkanélküliség természetes rátájára?)
Globális versenyképesség – 35. hely
Legnagyobb exportőrök – 37. hely (erre mondják, hogy extrém módon nyitott ország vagyunk???)
Üzleti környezeti index – 37. hely
Leghosszabb úthálózat – 31. hely
Legtöbb válás – 34. hely
Számítógépek száma a lakosság létszámához viszonyítva – 35. hely
Internethasználók a lakosság létszámához viszonyítva – 38. hely

Ha politikus lennék, pusztán a fentiekből több cikluson átívelő program alapját pakolnám össze. Ami sok helyen ellenkezne a 20 éve gyakorolt politikával és az utcai bölcsességgel.

Végezetül még két dolog:

1) Nem tartozik ide, de tényleg meglepő volt, a „cukorbetegség a lakosság százalékában" statisztika felépítése. TOP5: Arab Emírségek, Szaud-Arábia, Mauritius, Bahrein, Katar.

2) Leemeltem a polcomról ugyanennek a zsebkönyvnek a 2004-es verzióját (brit kiadás). Akkor is 35. helyre kerültünk a „társadalmi fejlettség mutatószáma" alapján. Külön elemzést érdemelne (de ettől most megkímélek mindenkit), hogy a környezetünk hogyan mozgott föl-le közben. Azt hiszem, mindenki sejti.

Joel Rippel:
Brock Lesnar – The Making of a Hard-Core Legend
ISBN: 9781600783814
kemény kötés, 202 oldal, 14X22 cm, angol nyelvű
2010
olvasási élmény: 1/5 (elképesztő, hogy ezt is kiadta valaki)

„Hölgyeim és Uraim, ne vigyék garanciális javításra a tévéjüket, nem torzít. A képernyőn Brock Lesnar látható."

Professional wrestling, wrestling entertainment, sports entertainment. Valami '90-es évekbe visszavezethető debilség miatt ezt itthon úgy hívják, hogy pankráció. Szintén onnan eredeztethető debilség miatt Magyarországon ezt mindenki hivatalból utálja. Talán egyfajta felsőbbrendűség kiéléseként. Mondván ez nem valódi sport. „Hülye vagy? Az egész csak színjáték. Átverés. Nincs mögötte teljesítmény."

Mert Bruce Willis tényleg elkapja a fogával a golyót, ugye? Keanu Reeves pedig lassítva el tud hajolni a gyorsan csapkodó kardok elől, sőt DiCaprio több szint mélyen tud az álmainkba mászkálni! Ez mind igaz, ezért szeretjük.  Még Jack Bauert is azért követjük, mert valószínűleg minden úgy történik, ahogy ott. Persze ez az az ország, ahol annak idején gyűjtést rendeztek Isaura-nak, hogy megválthassa magát, mert ami a tévében van, az csak igaz lehet (hasonló módon viszonyulunk a politikai hírekhez is, azt látom) és ha valaki fogja, hogy nem minden valós, annak nagy arca van.

A sports entertainment igazából egyfajta tévésorozat, és tényleg nem olimpiai kategória. Kitalált karakterekkel, megírt dialógusokkal és élő turnéval, hogy a tévében megszeretett sztárokkal testközelben is lehessen találkozni. Az vesse a műfajra az első követ, aki életében nem nézett semmilyen sorozatot, és az is csak azzal a tudattal, hogy az emberek elsöprő többsége bizony nagyonis szereti őket. Én is.

Aki a fentiek után csak csóválja a fejét, az jobb, ha nem is olvas tovább. Kösz.

Brock Lesnar gigasztár. Legenda. Mindössze 2 évet töltött el az eddig részletezett területen (kérem, valaki adjon már neki egy rendes nevet, mert a „pankráció" tényleg béna, minden szempontból), mégis a legemlékezetesebbek közé írják a nevét. Az elmúlt évek MMA-győzelmeivel pedig a komoly sportok terén is letette a névjegyét. Brock Lesnar tehát legenda és kész.

Mit lehet várni egy izomember életrajzától?

Sokat. Még 2009-ben daráltam le Bret Hart vaskos visszaemlékezését (Hitman: My Real Life in the Cartoon World of Wrestling). A Hitman egyszerre érdekes, szerethető, emberi. Joel Rippel könyve egyik sem.

Lesnar Dél-Dakotában született, szülei farmján nőtt fel, igazi erőskezű parasztgyerekként. 5-6 évesen már birkózik, majd a középiskolában nem csak versenyeket nyer, hanem a csapat húzóereje lesz, később a nagyfiúk között NCAA bajnok (ami mondjuk olyan, mint nálunk az országos csapatbajnok, csakhát az egy nagyobb ország, ráadásul Kanada is játszik). 24 évesen az Olimpiára készül, amikor „visszautasíthatatlan" ajánlatot kap a WWE-től.  Két évig bírja az állandó utazást és a testet megtörő fellépéseket, ezalatt elér mindent, amit csak lehet: a cég első számú arca lesz, helyet kap a 2003-as Wrestlemania színpadán (ahol egy félresikerült ugrással –amiről előzőleg mindenki próbálta lebeszélni- majdnem megöli az eseményt, mellesleg magát is), főszereplőként. Közben minden este vodkával és fájdalomcsillapítóval alszik el, hogy másnap is ringbe tudjon szállni, hogy olyan ugrásokat, mozdulatokat mutasson a közönségnek, amit ebben a súlykategóriában senki más nem tud.

2004-ben elege lesz. A hivatalos indoklás szerint a vándorcirkusszal járó életmódból, az állandó utazásból. Valószínűleg inkább az bántja, hogy nem igazi versenysportban teljesít. Néhány hónap múlva követi a cégnél régóta dolgozó, nála tíz évvel idősebb Rena Mero (Sable), akitől jóval később, 2009-ben gyereke is születik (Lesnarnak ez már a második, egyébként).

Világos, hogy a népszerűség csúcsán, a két év alatt összeszedett magánrepülővel és jókora saját farmmal felszerelkezve sem elégedett. Valakinek bizonyítani akar, szinte megtagadja WWE múltját. Először amerikai focival próbálkozik, de csak kudarcok várnak rá, majd rájön, hogy ő igazából bunyós, minden más út téves. Jön az MMA és az UFC, ahol valódi küzdelmekben valódi dicsőséget hajthat.

Már UFC-bajnok, amikor hirtelen fordulatra kényszerül. Kanadában vadászik, amikor rosszul lesz és kórházban köt ki. Ma azt mondja, hogyha a kanadai egészségügyi rendszerben maradt volna, már nem élne, mert a kanadai ellátás olyan, mint egy afrikai. Nincsen szakértő orvos, nincsenek gépek, nincs semmi, ami a gyógyuláshoz kell, de még annyi sem, ami az életben maradáshoz elég. Innen Magyarországról nehéz ezt elhinni. Mindenesetre szinte visszamenekítik az USA-ba, hogy ott kezeljék.

Csodálatos felépülés, újabb edzőtábor és ismét UFC. A könyvnek itt van vége, mindenféle kitekintés, összefoglaló vagy nagy bölcsesség nélkül. Egyszerűen nem írták tovább, hanem inkább kiadták.

A befejezés hiánya egy dolog. Sokkal nagyobb baj, hogy a könyv egy igazi elpazarolt lehetőség. A fenti nagyon rövid összefoglalóból is látszik: nem lett volna nehéz komoly emberi drámát kerekíteni mindebből. Ehelyett Rippel annyit csinál, hogy mindenféle újságcikkek és hivatalos WWE DVD-k alapján jegyzetel, majd a jegyzeteknek fejezetcímet ad. Lesnar WWE-korszakig terjedő pályafutása olyan, mint egy statisztika. Élete első 24 évéből semmi más érdekes nincs kiemelve, csak hogy ki ellen birkózott melyik államban melyik nap és milyen pontozással. Fájdalmas olvasni. Mondhatjuk, hogy a kötet a sportolói karriert akarja összefoglalni, de ez még annak is nagyon gyenge.

A WWE-ben, majd az UFC-ben eltöltött idő természetéből fakadóan kicsit színesebb, de továbbra is nélkülöz mindenféle emberi vonást. Rippel ezeknél is próbál statisztikát építeni (WWE-nél ez különösen hülyeség), de nem tud, így érezhetően szenved az íráskor. Arról nem is beszélek, hogy kisebb hibák is vannak a könyvben, de ez megbocsátható, hiszen a WWE bajnoki szerepeket nem olyan könnyű követni.

Annak ellenére, hogy a könyv béna (de legalább nem hosszú), kirajzolódik valamiféle Brock Lesnar-kép. Egy olyan emberé, aki ha tehetné, letiltana minden személyes elemet egy életrajzi kiadványból. Hogy tényleg ez történt vagy csak Joel Rippel ennyire igénytelen, nem tudom.

A könyv többek (pl Triple H) nyilatkozatát idézi arról, hogy 2 év WWE nem múlik el nyomtalanul az ember életében, Lesnar egész biztosan vissza fog térni még, vissza fog ide vágyni. Két évvel a könyv megjelenése és alig három héttel jelen bejegyzés előtt ez megtörtént. Bármennyire is máshova húz a szíve, Brock Lesnar ismét azt csinálja, amiben a legnagyobb sikere lehet. És amivel a legtöbb pénzt tudja keresni.

Philip Coggan:
Paper Promises
ISBN: 9781846145100
kemény kötés, 294 oldal, 14X22 cm, angol nyelvű
2011
olvasási élmény: 3/5 (rendben van, érdemes olvasni annak, aki szereti az ilyet)

Szokták mondani, hogy az iskolában eseménytörténetet tanulunk, és ez nem jó. Mert inkább a társadalmi változásokra kellene koncentrálni. Vagy az emberi lét minőségének változásaira. Vagy az eszmetörténetre. Vagy a technikai fejlődésre. A művészetek alakulására. A hatalom vándorlására (nyugat felé- Kopátsy szerint, ugyebár). Hát igen, egyértelmű, hogy hova kell helyezni a hangsúlyt.

Philip Coggan új szempontot ajánl: nézzük a történelmet a hitelezők és az adósok állandó csatájaként. Ez valami olyasmi, ami Hammurapi óta megbízhatóan ugyanaz (jah persze, előtte is ugyanaz volt, de most maradjunk az értelmezhető tartományban). A hitelező vissza akarja kapni a pénzét (sőt annak kamatait is), az adós pedig mindent megtesz, hogy ne kelljen visszafizetnie vagy legalábbis kevesebbet. Coggan nem a sarki fűszeres, hanem a Financial Times volt újságírója, az Economist egyik rovatvezetője (ez utóbbi a mai napig). Valamit csak tudhat a pénz természetéről és az adósságok alakulásáról.

A könyv első fele végigkísér minket a pénz történetén. A téma persze lerágott csont, könyvtárnyi anyagot hoztak már össze belőle, ahol egy-egy kötet a Paper Promises teljes terjedelmének többszöröse. Minek van erre szükség? Itt most annyi a cél, hogy értsük, hogy jutottunk idáig. Máig. Amikor az egyszerű ember csak csodálkozik, hogy a pénze az egyik napról a másikra nem ér semmit (néhány hónappal ezelőtt talán mindenkiben felmerült a kétség itthon is), amikor országok dőlhetnek össze az adósságok miatt, stb. Aranypénz, aranystandard, Bretton Woods, hitelpénz. A királyok idejétől az IMF-ig. Coggan szerint mindig azért kellett az új rendszer, mert az adósok és a hitelezők csatája új fordulatot vett. Igazából nem is a rendszert magyarázza (amiről az előbb említett könyvtárnyi irodalom szól), hanem az átmenetek ösztönzőit, szükségességét, elkerülhetetlenségét. Azt, hogy az adott rendszerben melyik fél hogyan akart érvényt szerezni jogainak.

De ez nem történelemkönyv, egyáltalán nem. Ahogy mondtam, a pénztörténet csak azért kell, hogy megértsük, milyen helyzetben vagyunk ma. Milyen helyzetben van Görögország és a többiek. Kína? A világ legnagyobb hitelezője. Az USA a legnagyobb adósa. Összekötött piacok, ahol a klasszikus hasonlat szinte közvetlenül megfeleltethető: ha Tokióban egy pillangó megmozdítja a szárnyait, a New York-ban szélvihar lehet a következmény (vagy hogy is volt ez).

Coggan alapos és körültekintő. Annak ellenére, hogy a könyv a hétköznapok embere számára is érthető nyelvezeten szól (mondjuk nem tudom, hogy itthon a hétköznapok embere tud-e angolul, azt hiszem nem), nem kerüli ki a részleteket, a pénzügyi összefüggéseket. Egyszerűen csak jól elmagyarázza, mi is a helyzet, gyakorlatilag szakzsargon és főleg érthetetlen betűszavak nélkül. Ez utóbbi nem is olyan kis teljesítmény.

Két apróság, a főtéma szempontjából szinte mellékes megjegyzés külön tetszett: 1) A pénznek több funkciója van, és amit ma pénznek hívunk, az a természetéből eredően csak nagyon korlátozottan képes betölteni ezek közül az egyiket, mégpedig a „store of value", vagyis az értékmegőrző, vagyonraktározási funkciót. Erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, aztán nagyot nézünk, amikor baj van. Vagyis (kis túlzással) pénzben tartani a vagyonunkat olyan, mintha kaszinóznánk vele. 2) Végre visszahallottam az általam évek óta mondogatott elvet, miszerint téves a modern társadalmak demográfiai problémájának politikusok (itthon az összes) és egyéb tudatlan emberek (Rogán Antal: "a politika nem értelmiségi műfaj") által hangsúlyozott megoldása, hogy legyen több gyerek („nem érted? fogy a magyar! neked majd ki fizet nyugdíjat?). Mert mindig több gyerek kell majd. Ezt hívják pilótajátéknak, ami más területen büntetendő.

A könyv vége minden, csak nem optimista. A hitelpénz rendszere meglepően, párját ritkítóan sokáig bírta (nézzük csak meg a többi rendszert), nyilvánvaló hibái ellenére. Tudjuk: a modern pénz hitelpénz, nem más, mint követelést megtestesítő irat, ígérvény (innen a könyv címe: paper promises). Úgy tűnik, bevezetése óta (1971-ben hagytuk véglegesen el az aranyat) a vagyonra szóló követelések létrehozásában sikeresebbek voltunk, mint magának a vagyonnak a megteremtésében, amiből baj lehet, baj lesz. A rendszer nem tartható és belátható időn belül át kell állni újra. Coggan szerint várhatóan egy kevésbé szabad, jobban ellenőrzött struktúrára. És ez a nyugati világban (ne legyen kétséges, most ebbe kivételesen mi is beletartozunk) sokaknak fájni fog.

A kötet eleje szellemesen, bölcsen és nagy tudást átadva pörög előre. A tempó később belassul, ahogy ez az én olvasásommal is történt. Ettől függetlenül igaz lehet, amit egyéb kritikákban mondanak: Ha az ember 3 könyvet akar olvasni a jelenlegi pénzügyi válságról, a Paper Promises ezek egyike kell legyen.