könyvdaráló

Philip K. Dick:
A Frolix-8 küldötte
ISBN: 9786155049606
puha kötés, 222 oldal, 15X21 cm
2012 (első, angol nyelvű kiadás: 1969)
olvasási élmény: 3/5 (rendben van, érdemes olvasni annak, aki szereti az ilyet)

Az Agave kiadó rendületlenül halad a Philip K. Dick életmű közzétételével, a 2003-as indulás óta ez a 24. kötet. Biztosan üzletként is beválik (bár nem tudom, rajtam kívül hányan lehetnek, akik ennyi megjelenés után is stabil vásárlók), de az én szememben méginkább egyfajta misszió.  Dick a XX. századi irodalom nagy alakja, mégha itthon a csak-jókai-a-szépirodalom hozzáállás miatt a hivatalos ítészek jó része ponyvaként tartja számon. Hiába, majd itt is a generációváltás hozza meg a változást (félúton vagyunk), mint az élet minden más területén (mikor lesz olyan politikai vezetése az országnak, amelyről elmondható, hogy tagjai nem a szocializmusban nevelkedtek? – na mindegy). Lényeg, hogy a sorozat sokat segít a szemléletváltásban, sőt 9 év után jogos lehet a múltidő: már mostanáig is sokat segített.

Dick minden írása ugyanaz. Menekülés, elváltozott agyi folyamatok, eltorzult, túlerőben lévő állam, mindenki figyel mindenkit és még további menekülés, menekülés, menekülés, sci-fi körítéssel. A közepétől érthetetlen részletek jönnek be, ezeken még könnyen túllendül az ember, aztán a végére egészen zavaros lesz minden. Látszólag ennyi. Sablon, de a könyveknek azt hiszem nem is (csak) ez a lényege. Dick abban jó, hogy helyzeteket állít fel, kérdéseket tesz fel. Nem ad választ, inkább ködössé teszi az ok-okozatot. Persze lehet, van, aki pont ezért nem szereti az ilyet. Mert készrevágott válaszokra vágyik.

A Frolix-8 olvasásakor gyorsan feltűnt, hogy meglepően átlátható a cselekmény. A végén több felvetésre sincs válasz, viszont kavarás sincs, illetve ami van, az érthető. Gondoltam, biztos valami korai mű, még nem alakult ki a zavarosba hajtó stílus. Vagy kései és már változott. De nem. A regény évekkel az Ember a fellegvárban, a Palmer Eldritch és az Álmodnak-e az androidok után, de a VALIS, az Albemuth és a Scanner Darkly előtt született. Szóval magyarázat nincs, legalábbis ilyen egyszerű nincs. Sokan nem is szeretik, illetve gyenge eresztésnek tartják ezt a darabot, valószínűleg hiányzik nekik a hangulat. Gyenge eresztés? Szó sincs róla.

A 22. században a társadalmat egy szűk elit irányítja. Ők a szuperemberek, akik evolúciósan fejlettebbek, mint a többiek. Okosabbak (nagyobb és másképpen működő aggyal) vagy telepatikus képességeik vannak (jövőérzékelés, gondolatolvasás). Az emberiség nagy része alattvaló, illetve inkább úgy helyes, hogy irányított, beosztott ember. Elvileg nem lehet sok panaszuk: 120 az átlagéletkor és nincs létbizonytalanság. Még az illúziót is megadják nekik, hogy bekerülhetnek az elitbe, de persze igazából erre esélyük sincs (a teszteket manipulálják). A szabadság viszont hiánycikk. A rendszerelleneseket munkatáborba vagy börtönbe zárják, üldözik. Ellenben aki nem ugrál, annak nem lesz baja.

Természetesen létezik az ellenállás, a föld alatti mozgalom. Röplapokat terjesztenek, alkoholt isznak és egyenlőséget, szabadságot prédikálnak. A legrátermettebb elindul a kozmoszba, hogy külső, idegen segítséget hozzon az elnyomott emberek felszabadítására. Rátalál a Frolix-8 küldöttére, egy szuperlényre, aki becsszó megígéri, hogy segít, de nem fog ártani senkinek. A földi kormányzat és hadsereg tehetetlen, nem tudja megállítani a fejlettebb intelligenciát. És a regénynek valahol itt vége is van.

Igaz, a könyv sok kívánni valót hagy maga után. A jellegtelen főszereplőt még értem is, de a sablonok nem túl tetszetősek (nem a fentebb írt „menekülés" típusúakra gondolok, hanem például: a lény a lézerágyuk támadásától csak erősebb lesz). De mondom, szerintem itt nem ez a lényeg, hanem a helyzetleírás, kérdésfeltevés:

*Jogos-e a forradalmi hevület, tényleg elvárható, kívánatos-e, hogy az alkalmasabb, de kisebbségben lévő szuperemberek helyett a többség uralkodjon? *Jól uralkodnak-e a szuperemberek? *Van-e egyáltalán olyan rendszer, ami ellen nem szerveződik forradalom? *Szabad-e külső erővel eldönteni a belső vitákat, kinek jó az? *Igazságos-e a szuperembereket az egyenlőség elve miatt visszafogni, képességeiket elvenni, jó-e ez egyáltalán valakinek?

A könyvben többször visszatérő fő kérdés, hogy mi az egyén motivációja? Miért lesz valaki ellenálló, forradalmár? Miért akar új rendszert? Miért akarja annyira, hogy életét/szabadságát kockáztatva röplapokat terjeszt vagy akár idegeneket hoz a saját faja ellen? Mi mozgatja a döntéseit, ha a társadalom élén áll?

„Tudod, hogy a francia nemesség mitől félt a forradalom idején? Hogy valaki bejön a palotájukba és összetöri a zongorát. Micsoda szűklátókörűség!"

Mert az emberek „személyes szinten élnek, az motiválja őket, nem az ügy, nem az ideológia. Ha mégis az ügynek szentelik magukat, csak azért, hogy visszakapjanak valamit a személyes életükben, például méltóságot vagy értelmet. Jobb lakhatást, fajok közti házasságot." Hogy kiküszöböljék a bennük lévő sértettséget, kiszolgálják a nagyravágyást.

Igaz lehet. Kérdés csak az, akkor miért van minden rendszerben forradalmi mozgalom? Nincs olyan, hogy a személyes szinten elégedettek vagyunk? Ez az ember természete, legfeljebb elnyomni tudjuk? Az elégedetlenség és az önző vágyak a világ szerveződésének alapelvei? Úgy tűnik.

Lámfalussy Sándor:
Pénzügyi válságok a fejlődő országokban
ISBN: 9789630585859
kemény kötés, 222 oldal, 15X21 cm
2008 (első, angol nyelvű kiadás: 2000)
olvasási élmény: 3/5 (rendben van, érdemes olvasni annak, aki szereti az ilyet)

Az elmúlt másfél hónap alatt az országban szinte mindenki önjelölt államcsőd-szakértővé vált. És Magyarország szépen el is indult az államcsőd felé, ha másért nem, akkor azért, mert az emberek elkezdtek úgy viselkedni, mintha annak valószínű bekövetkezésére számítanának.

Mára mintha minden megnyugodott volna. Hogy csak a felszín csendes vagy alapvetően rendeződtek a dolgok, mindenki döntse el maga. Az biztos, hogy két lépést hátralépve könnyebb megítélni, mi is történt, mi is történhet még. Lámfalussy 2000-ben kiadott könyve hasznos segítség lehet ebben. Ráadásul a máskor száraznak, szakmainak tűnő fejtegetések most kifejezetten életközeliek, érdekesek, átélhetőek.

A könyv első kiadásakor 71 éves Baron Alexandre Lamfalussy Kapuváron született, jelenleg Belgiumban él. Az euró atyjának szokták hívni, életrajzát átfutva nem lehet kérdés, hogy Európa egyik legnagyobb hírű jegybankáraként valamit csak érthet a pénzpiacokhoz.

A könyv viszonylag szerény terjedelemben sorra veszi a nyolcvanas és kilencvenes évek nagy pénzügyi válságait (Latin-Amerika '82-'83; Mexikó '94-'95; Kelet-Ázsia '97-'98; Oroszország '98-'99), majd arról gondolkodik, hogy a pénzügyi globalizáció milyen hatással van a stabilitásra, vagyis segíti a válságok megelőzését és csillapítását vagy éppen ellenkezőleg. Külön rész szól arról, hogy mit lehet tenni a kialakulásuk ellen.

Tanulság? Minden válság más. Persze, mindegyik oka az eladósodottság, de ezen túl nem sok közös pontot lehet bennük találni. Mások a kiváltó okok, mások a megoldások. Illetve mégis van valami. Mai magyar szemmel (2 hónap hullámvasutazást magunk mögött hagyva) találunk (kiszúrja a szemünk) egy nagyon érdekes átfedést. Lámfalussy is említi, de most ez itt és ma sokkal fontosabbnak tűnik. Az adott ország mindegyik válság kitörése előtt (kivétel nélkül) kötött árfolyamrendszert alkalmazott. Talán apróságnak tűnik, de mégsem az. Mert a pénzügyi válság lényege a fizetőeszköz megborulása. Kötött árfolyamnál ez hirtelen, egyik pillanatról a másikra következik be. Délben az ország még rendben van, két perccel később (az árfolyam átértékelésének bejelentése/beismerése után) összeomlott, menthetetlenül.

De itthon más a helyzet. Mi történt? Az árfolyam mégha gyorsan is, de mégiscsak fokozatosan kezdett elmászni. És a „gyors" is sokkal lassabb, mint az „azonnal". Igen, ilyekor a kormánynak kevesebb eszköze van. Igen, a bizonytalanságra ráraboló spekulánsok (közben ez is szitokszó lett itthon, csakúgy, mint a bankár – vicc!) még rosszabb helyzetet idézhetnek elő. Viszont a mérleg nehezebben billen el végletesen. Mert van állandó visszajelzés (emlékszünk azokra a napokra, amikor a fél ország mást sem csinált, csak az HUF/EUR árfolyamot bámulta, tízpercenként?). És azért is (némiképp ellentmondva az előbbinek) mert igen, a kormánynak kevesebb eszköze van. És így kevesebb hülyeséget tud csinálni.

Világos, az árfolyamrendszer pozitív-negatív hatásain lehet vitatkozni (és amit leírtam, az borzasztó leegyszerűsítés), de még egyszer mondom, mindegyik itt tárgyalt válságnál kötött árfolyamrendszert használtak, ami a krízis kirobbanásának egyik közvetlen következménye lett.

Két aktuális megjegyzés kívánkozik még ide, a két évtized válságainak alakulásából: 1) Magyarország idén nagyon különleges helyzetbe került azzal, hogy az EU tagjaként a konvertibilitás teljes szabadsága mellett merült fel a fizetőeszközének összeomlása, hiszen nem volt közvetlen eszköze az esetleges (mit esetleges, hiszen elkezdődött!) vagyonmenekítés megakadályozására (illetve beláthatatlan következményekkel járó, drasztikus lépés lett volna a konvertibilitás korlátozása). 2) Görögország a rögzített árfolyam rendszer extrém példája, hiszen nincs saját pénze, csak euró.

A könyv tele van egyéb érdekességekkel; példák: a külföldi hitelezők mindig jobban járnak (sokszor nem is károsodnak); a kormányok általában nem ismerik fel időben a bajt; a hagyományos mutatók egészséges tartományban tartása nem elég a válságok elkerüléséhez; van, amikor az összeomlás közvetlen oka nem is az országon belülről érkezik.

Lámfalussy bizonyos gondolatai mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Meglepő, mennyire egyenesen, egyértelműen veti fel (2000-ben!) a hitelezők felelősségét és azt, hogy nekik is részt kell vállalni a károkból. Mert itthon amikor ez elhangzik, akkor egyből mindenki kommunistát kiált meg nemzetiszocializmust.

De volt még valami, amit megrázóbbnak gondolok, de legalábbis így nem hallottam sehol előtte. Lámfalussy szerint a jelenlegi pénzügyi világrendszer (az arany teljes kiiktatása után) még soha nem volt igazán tesztre hajtva. A világgazdasági környezet mindig kedvező volt, globális, „fejlett világra" kiterjedő hitelválság, pénzügyi válság azóta nem ütött be (írja mindezt 2000-ben). Csak majd ha egy ilyen bekövetkezik, akkor dől el, hogy a kitalált rendszer elég erős és rugalmas-e, hogy fennmaradjon. Vagyis eddig csak a szobában próbáltuk fel a síléceket, de majd a lejtőn dől el, hogy lehet-e velük síelni.

Hogy közben felnőtt két generáció és a mostani struktúrát adottnak, öröknek veszi? No igen, majd meglepődnek. Mert a pénzügyi összeomlás egy olyan világban, ami a pénzre épül (soha nem volt még ilyen a történelem során), a világ számára sem tartogathat túl sok jót.

Mi ebben a megdöbbentő? Az, hogy 12 évvel később, ma-itt-mi nekiálltunk a tesztelésnek. És nem érzem, hogy fel lennénk készülve rá.