könyvdaráló

ISBN: 9789630783835

kemény kötés, 616 oldal, 13X19 cm

2007 (első amerikai megjelenés 1995)

olvasási élmény: 5/5 (kiváló: szinte kötelező olvasmány)

 

Évekig állt a polcomon ez a kötet, sőt amikor megvettem, akkor is inkább csak a gyűjtemény miatt. Hiszen minden egyéb Fukuyama-könyvet végigdaráltam (kivéve az idén megjelent Origins of Political Order, amire egyszerűen még nem volt idő).

 

A Bizalomra sohasem vettem rá magam, aminek elég egyszerű oka volt: A tartalma egy közepesen hosszú mondatban összefoglalható, kár lenne 600 oldalnyi időt rááldozni. Aztán néhány héttel ezelőtt eszembe jutott a könyv, mert úgy tűnt, soha sem volt aktuálisabb, mint most. Talán jobb lenne elmélyedni benne.

 

Mi is az a bizonyos közepesen hosszú mondat? A társadalom legerősebb oszlopa az egyének és a csoportok közötti bizalom, aminek az erőssége meghatározza a közösség/ország/nemzet sikerét és működőképességét, gazdagságát, erejét.

 

Persze, persze, ez evidens, tényleg 600 oldalt kell erről írni? Baromi unalmas lehet. – mondanánk egyből és mondtam is évekig, érintetlenül hagyva a könyvet. Aztán eljött 2011, amikoris erről az evidenciáról hirtelen mindenki elfeledkezett. Mondhatjuk, hogy egész Európában, de az igazán fájó az, hogy Magyarországon különösen.

 

Mert az ország igazi baja nem a magas adósságállomány, nem a mindent átható korrupció vagy hogy „mindenki lop, aki teheti”. Nem az, hogy az emberek természetesnek veszik, hogy nem fizetnek adót vagy hogy valamilyen külső erő az ország tönkretételére törne. Nem az, hogy „behódoltunk a nyugatnak”, hogy túlzottan függünk a pénzvilágtól, hogy ellenséges a jegybankelnök, hogy korábban bagóért eladtunk mindenünket, amink volt. Még csak nem is az euróválság vagy a világválság vagy a „kapitalizmus csődje”. Mert ez mind kezelhető lenne (ráadásul a legtöbbjük következmény, nem ok). Az igazi baj az, hogy esélyünk sincs kezelni, mert valahogy már korábban eljátszottuk a bizalmat. És anélkül nem megy.

 

Mert milyen ország az, ahol az emberek elsöprő nagy része csak a fejét fogja (röhög vagy sír), amikor a gazdasági miniszter nyilatkozik (mindegy mit, matolcsysat), de komolyan biztosan nem veszi; ahova nemhogy nem hozza a pénzét senki, hanem az ország saját polgárai is egyenesen kimenekítik (sőt ez a hír járja a vezető politikusokról is), tömegesen – aki nem, az gyorsan feléli, mielőtt végleg elveszik; ahol a gazdasági szereplők jó részének konkrét forgatókönyve van államcsőd esetére, hiszen azt egy reális kimenetelnek tartja; ahol az emberek attól félnek, hogy a magánvagyonukat egyik pillanatról a másikra elveheti az állam? Nem más ez, mint a jövőbe vetett hit, bizalom totális megrendülése.

 

És innentől nem bízunk senkiben, semmiben. Sem az ország vezetőiben, sem bankokban, sem a cégünkben, sem a szomszédunkban, sem saját magunkban. Minek építsünk, ha holnap jó eséllyel valaki lerombolja, minek takarékoskodjunk, ha holnap elveszik tőlünk vagy egyszerűen semmivé válik? Minek gondolkodjunk néhány hétnél előrébb, ha úgysem érdemes?

 

Fukuyama részletesen elemzi, hogy a bizalom különböző fokú és irányú hiányának milyen következményei vannak. Hogyan alakítja a hiány mértéke egyes tipikusnak gondolt országok történelmét, erejét, gazdagságát, sikerét. Olaszország, Oroszország, Japán, Kína, Dél-Korea, Németország, Franciaország és az Egyesült Államok van a vizsgálódás középpontjában. Milyen lesz a gazdaság, ha az ember csak a családtagjaiban bízhat? Milyen, ha nagy családok dominálnak, milyen ha a társadalmi szövetek ennél sokkal erősebbek és az emberek a családon kívül is hajlandóak szövetségeket kötni, erőfeszítéseket tenni? Milyen politika szükséges a bizalomhiányos országokban? Milyen a nagy bizalmi tőkével rendelkezőkben? Mi történik, ha teljesen elfogy a bizalom? Mitől fogy el? Mitől tud nőni? Minden egyes fejezet mintha Magyarország problémáiról szólna.

 

Néhány következtetés igen meglepő, másikak pedig jobban érthetővé teszik a mindenki által ismert tényeket. Németország vitathatatlan sikere, Japán meglódulása majd stagnálása vagy Kína felemás gazdasági ereje ez utóbbiba tartozik. Az előbbire példa, hogy az erős és összetartó nagycsalád ha eltemetve nincs is, de semmiképpen sem tündököl pozitív színben. Ritkán olvasni ilyet.

 

Fukuyama a A történelem vége és az utolsó ember könyvével lett sikeres s azóta tudjuk, hogy óriási tudással rendelkező ember, a következtetései is meggyőzőek, utóbb mégsem igazolódnak be. Itt is vannak meredek gondolatok, amiket mai szemmel nehéz komolyan venni. Kína kapitalizmusáról vagy Japán korporativizmusáról furcsa állításokat találunk. Az az érdekes, hogy mindez egyáltalán nem vesz le a könyv értékéből. Fukuyama ilyen, ennek ellenére kötelező olvasni.

 

A könyv fő üzenete, hogy egy közösség (társadalom/nemzet/ország) elsődleges célja, hogy a tagok közti bizalmi tőkét és így a társas készségeket erősítse. Minden más csak másodlagos. Bizalom nélkül a többi érték sem ér semmit, bizalom nélkül nem működik a világ. Nehéz vele nem egyetérteni, különösen az aprólékos és nagyon alapos kutatással megtámogatott helyzetelemzések után, hiszen az általánosnak hangzó bölcsességet a kötet nagyonis gyakorlativá teszi. Tehát könnyű egyetérteni, könnyű megérteni.  Azt már nehezebb, hogy mi miért megyünk éppen az ellenkező irányba. Nagy sebességgel.

 

Száz évvel ezelőtt meg lehetett-e volna jósolni, hogy mit hoz a XX. század? Nem. Ki gondolta volna Hitler hatalomra-kerülését, pláne az ebből következő milliónyi áldozatot követelő világháborút? Hogyan lehetett volna akárcsak megsejteni Sztálin terrorját, a csillagháborús programot vagy a ’90-es évek rendszerváltási hullámát? Világos, hogy a jövendőmondás nem a komoly emberek foglalatossága. Mert a jövő kiszámíthatatlan.

 

Kiszámíthatatlan? 100 évvel ezelőtt Németország egy bizonytalan biztonsági helyzetben lévő, friss, nagy erejű országként (az 1871-es egyesítés után) értelemszerűen újra akarta keverni az európai kártyákat. Elképzelhető volt, hogy ez egy nagy háborúval jár, sokan figyelmeztettek is erre. Az addig soha nem látott pusztítás mértéke persze meglepő (már az első VH is!), de ha a technikai feltételeket is figyelembe vesszük (pl dinamit, repülés), valamit azért lehetett sejteni az elkövetkezőkből. Csakúgy az USA és Oroszország felemelkedését és rivalizálását. Tocqueville és Nietzsche is beszélt erről, hogy csak a két legismertebbet említsük. A gazdaság ciklikus, a technikai fejlődés fő iránya látható, a népesedés viszonylag kiszámítható, úgyhogy értő ember kis szerencsével még ezek hullámzását is be tudja kombinálni a képletbe.

 

Tehát jósolni nem tudunk, de azért a körvonalak fölrajzolhatóak – legalábbis ezt állítja a magyar származású, sőt Magyarországon született George Friedman, aki egyébként főállásban foglalkozik geopolitikával, mint a STRATFOR nevű „private intelligence corporation” alapítója és főnöke.

 

Hogy alakulnak ezek a körvonalak a következő 100 évben? A kínai menetelés megtorpan, Oroszország még egy ideig erősödik, de egyik sem tudja megszorítani az Egyesült Államokat. Az USA szuperhatalomként őrködik a világ tengerei fölött és a világűrben, jó ideig senki nem gondolhat a kihívására. Később Japán, Törökország és Lengyelország robbant ki óriáskonfliktust, ahol újra az USA diadalmaskodik. Az aranykornak Mexikó vethet véget, mert az USA bevándorlási politikája, népesedésarányai és történelme olyan helyzetet teremt, hogy az Egyesült Államoknak fel kell adnia a most stabilnak tűnő déli területeit. Ezzel elkezdődik a Mexikó évszázada, a XXII. század.

 

Így röviden összefoglalva fantáziálásnak tűnik, 280 oldalon kifejtve viszont minimum elgondolkodtató. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a XX. század történései nem csak egy 1900-ban élő hétköznapi embernek lettek volna elképzelhetetlenek, hanem ha őszinték vagyunk magunkhoz, így utólag is hihetetlenek (pedig tudjuk jól, hogy megtörténtek: fasizmus, szocializmus, japán csoda, holdraszállás, internet, autóipar, relativitás, magfizika, klónozás, harmadakkora Magyarország - mindenki tud ezernyi példát), akkor a leírás már nem is olyan mese-jellegű.

 

Friedman komolyan gondolja, de nem csinál hülyét magából. Tisztában van vele, hogy ez csak egy a sokfajta lehetséges jövőből és az előre nem látható egyszeri események nagyot fordíthatnak a történelem menetén (erről majd inkább Nassim Nicholas Taleb: The Black Swan könyvének recenziójakor, egyszer, ha majd sorra kerül az is), s azt mondja, büszke lenne, ha a leírtak legalább egy része megvalósulna.

 

A könyv nem kristálygömb. Gondolkodás a jövőről. Mert a gondolkodó ember szeret a jövőről gondolkodni. Talán az is igaz, hogy a következményeket mérlegelve óhatatlanul jobban megismerjük, átlátjuk a jelenünket. De a kötet igaz értéke nem ez. Úgy láttatja a világot, ahogy innen Magyarországról mi sohasem látjuk. Mások a nagyságrendek, más a horizont. Itthon valahogy mindig csak a következő évi adótörvényekig vagy következő országgyűlési választásokig tekintünk. Friedman történelmet lát (amiben Magyarország nem is jár olyan rosszul, legalábbis ez derül ki abból a néhány mondatból, amiben előkerül), a maga teljes egészében.

 

A könyv hibája (azon túl, hogy néhol kicsit unalmasan magyaráz), hogy bizonyos aspektusokat egyszerűen nem vesz figyelembe. Nekem úgy tűnik, jelenleg minden eddiginél nagyobb befolyása van a pénzgazdaságnak és minden eddiginél nagyobb befolyása lesz az öko-szempontoknak. Ezek alakulása alapvetően irányíthatják a világ forgását. Lehet persze, hogy ebben én tévedek. Majd unokáink eldöntik. Száz év múlva, 2111-ben.

 

Azt hallottam, Brezsnyev tehet a magyar ember képregények iránti idegenkedéséről. Merthogy a jellemzően nyugati termék észnélküli becsmérlését a volt szovjet pártfőtitkár adta parancsba, mondván, az értéktelen, ponyva, gagyi, dekadens és általában rombolja a fiatalok szellemi képességeit. Tipikus bugyuta kapitalista áru. Gondolata aztán úgy megfogant, hogy az iskolákban még a ’90-es évek elején is ez volt a hivatalos álláspont, sőt Magyarországon a képregények (kiadóik és fogyasztóik) a mai napig elképesztő ellenszéllel találják szembe magukat, minden kötet megjelenése külön küzdelem és diadal.

 

A fentieket tekintve a Sandman sorozat hazai kiadványai missziós jellegűek. Ha van képregény, ami alkalmas a sztereotípiák lerombolására, akkor ez az. Könnyedén bizonyítja, hogy a képregény önálló, a többihez mérhető művészeti ág, de legalábbis az irodalom szerves része.

 

A Sandman (magyarra fordítással inkább nem próbálkozom) régi mitikus figura, aki álmot hoz az embereknek, miközben homokot szór a szemükre. Ennek a homoknak az összeállt maradványát hívjuk nem túl elegáns magyar szóval úgy, hogy „csipa”. Gaiman karaktere viszont nem valami repdeső kobold, hanem a világ egyik leghatalmasabb teremtménye, a komor és felelősségtől terhelt Álomúr.

 

A Párák évszaka a sorozat negyedik kötete, de megértéséhez nem csak szükségtelen olvasni az előző hármat, hanem azok kifejezetten csak halvány felvezetésnek tűnnek a jelen történethez képest (az élvezeti érték persze nagyobb az előzmények ismeretében). Na nem mintha gyengének minősíteném őket, csak a Párák évszaka egyszerűen ennyivel grandiózusabb.

 

Sors (Sandman legidősebb bátyja) találkozóra hívja testvéreit s nagy változások kezdetéről beszél. Sandman ezután lelkiismeretétől hajtva alászáll a pokolba, hogy kihozzon onnan valakit, de meglepetésére nem egy harcolni vágyó Lucifer fogadja, hanem egy egészen elképesztő helyzet. Álomúr akarata ellenére kerül olyan döntési kényszerbe, hogy a pokol démonai, az egyiptomi-norvég-japán-stb istenek (a görögök nem jöttek el, egy képregénybeli kiszólás szerint a belpolitikai helyzet nem tette ezt lehetővé – mi van? dehiszen ez egy ’90-es sztori!), a tündérek, a rend és a káosz urai mind-mind kedvére akarnak tenni, hogy maguk mellé állítsák.

 

Gaiman minden eddiginél szellemesebben és ötletesebben keveri össze, gyúrja egybe a különböző mítoszokat s állít föl olyan helyzeteket, amik önmagukban is klasszikussá válnának (Lucifer sorsdilemmája, az angyalok engedelmességi paradoxona – de nem árulom el a fordulatokat, úgyhogy ezekről többet nem is szólok). A mese nem csak érdekes, intellektuális és okos, hanem egyfajta kulturális utazás is, a művelt embernek tetszelgő történet.

 

Mesének mondom, de nem gyerek-történet. Gaiman groteszk és félelmetes, sőt sokszor durva, közönséges és visszataszító. Nem álszent. Ilyen a világ – mondanánk közhelyesen, vagy ha nem is ilyen, akkor az eltúlzott közlés csak ráébreszt arra, amit szeretünk elfelejteni, elfeledtetni. Az igazság az, hogy a Párák évszaka az első olyan Sandman kötet, amiben nem érzem elsöprőnek, minden-mást-háttérbe-szorítónak és így értékrombolónak (az öncélú itt nem jó szó) az erőszakot, a közönségességet. Persze ez a művészi hatásból nem von le, értem én. Csak mégis… Igaz, ismerjük Gaimant, ezt várjuk tőle.

 

A Sandman ezzel a kötettel olyan magasságba jut, hogy nehéz elképzelni, hogyan lehet továbbvinni a mesét. Igaz, azt sem gondoltam volna soha, hogy ilyen szép kiadásban, ráadásul kiváló, minőségi fordítással Magyarországon megjelenhet, vagyis lesz elég vevő arra, hogy a negyedik kötetig eljusson a sorozat.

Csoda lenne? Valószínűleg az Álomúr keze van a dologban.