könyvdaráló

 

Azt hallottam, Brezsnyev tehet a magyar ember képregények iránti idegenkedéséről. Merthogy a jellemzően nyugati termék észnélküli becsmérlését a volt szovjet pártfőtitkár adta parancsba, mondván, az értéktelen, ponyva, gagyi, dekadens és általában rombolja a fiatalok szellemi képességeit. Tipikus bugyuta kapitalista áru. Gondolata aztán úgy megfogant, hogy az iskolákban még a ’90-es évek elején is ez volt a hivatalos álláspont, sőt Magyarországon a képregények (kiadóik és fogyasztóik) a mai napig elképesztő ellenszéllel találják szembe magukat, minden kötet megjelenése külön küzdelem és diadal.

 

A fentieket tekintve a Sandman sorozat hazai kiadványai missziós jellegűek. Ha van képregény, ami alkalmas a sztereotípiák lerombolására, akkor ez az. Könnyedén bizonyítja, hogy a képregény önálló, a többihez mérhető művészeti ág, de legalábbis az irodalom szerves része.

 

A Sandman (magyarra fordítással inkább nem próbálkozom) régi mitikus figura, aki álmot hoz az embereknek, miközben homokot szór a szemükre. Ennek a homoknak az összeállt maradványát hívjuk nem túl elegáns magyar szóval úgy, hogy „csipa”. Gaiman karaktere viszont nem valami repdeső kobold, hanem a világ egyik leghatalmasabb teremtménye, a komor és felelősségtől terhelt Álomúr.

 

A Párák évszaka a sorozat negyedik kötete, de megértéséhez nem csak szükségtelen olvasni az előző hármat, hanem azok kifejezetten csak halvány felvezetésnek tűnnek a jelen történethez képest (az élvezeti érték persze nagyobb az előzmények ismeretében). Na nem mintha gyengének minősíteném őket, csak a Párák évszaka egyszerűen ennyivel grandiózusabb.

 

Sors (Sandman legidősebb bátyja) találkozóra hívja testvéreit s nagy változások kezdetéről beszél. Sandman ezután lelkiismeretétől hajtva alászáll a pokolba, hogy kihozzon onnan valakit, de meglepetésére nem egy harcolni vágyó Lucifer fogadja, hanem egy egészen elképesztő helyzet. Álomúr akarata ellenére kerül olyan döntési kényszerbe, hogy a pokol démonai, az egyiptomi-norvég-japán-stb istenek (a görögök nem jöttek el, egy képregénybeli kiszólás szerint a belpolitikai helyzet nem tette ezt lehetővé – mi van? dehiszen ez egy ’90-es sztori!), a tündérek, a rend és a káosz urai mind-mind kedvére akarnak tenni, hogy maguk mellé állítsák.

 

Gaiman minden eddiginél szellemesebben és ötletesebben keveri össze, gyúrja egybe a különböző mítoszokat s állít föl olyan helyzeteket, amik önmagukban is klasszikussá válnának (Lucifer sorsdilemmája, az angyalok engedelmességi paradoxona – de nem árulom el a fordulatokat, úgyhogy ezekről többet nem is szólok). A mese nem csak érdekes, intellektuális és okos, hanem egyfajta kulturális utazás is, a művelt embernek tetszelgő történet.

 

Mesének mondom, de nem gyerek-történet. Gaiman groteszk és félelmetes, sőt sokszor durva, közönséges és visszataszító. Nem álszent. Ilyen a világ – mondanánk közhelyesen, vagy ha nem is ilyen, akkor az eltúlzott közlés csak ráébreszt arra, amit szeretünk elfelejteni, elfeledtetni. Az igazság az, hogy a Párák évszaka az első olyan Sandman kötet, amiben nem érzem elsöprőnek, minden-mást-háttérbe-szorítónak és így értékrombolónak (az öncélú itt nem jó szó) az erőszakot, a közönségességet. Persze ez a művészi hatásból nem von le, értem én. Csak mégis… Igaz, ismerjük Gaimant, ezt várjuk tőle.

 

A Sandman ezzel a kötettel olyan magasságba jut, hogy nehéz elképzelni, hogyan lehet továbbvinni a mesét. Igaz, azt sem gondoltam volna soha, hogy ilyen szép kiadásban, ráadásul kiváló, minőségi fordítással Magyarországon megjelenhet, vagyis lesz elég vevő arra, hogy a negyedik kötetig eljusson a sorozat.

Csoda lenne? Valószínűleg az Álomúr keze van a dologban.