könyvdaráló

Transzgenetikus. Ez a könyv kulcsszava. Biotech hullámok, amiben egy pillanat alatt nyakig merülünk, és ki sem bukkanunk az utolsó lap utolsó betűjéig. Közben megáll az idő, kimarad az ebéd, nem vesszük föl a telefont, elfelejtünk aludni. Ráadásul a Next több, mint egy regény. Sokkal.

 

Crichton még életében kiadott könyvei közül az utolsó a géntechnológia és a hozzá kapcsolódó jog ámokfutásáról szól: A tudomány olyan iramot diktál, amit a hétköznapi élet és annak szabályai, normái egyáltalán nem tudnak követni. Ha valaki érintetté válik (és nincs a kezében elég hatalom, vagyis elég pénz – ez lenne ugyebár a fő kapitalista játékszabály), akkor jobb, ha menekül, hiszen magára maradt, semmi nem fogja megvédeni. A törvény? Na nem. Az kifejezetten ellene játszik.

 

A Next olyan regény, amit nem regényként kell olvasni, ahol nem a kibontakozó-felívelő-lezáródó, egyébként ezer szálon futó és megjegyezhetetlenül sok karakterrel manipuláló sztori a lényeg. A Next arról szól, hogy mindez akár igaz is lehetne. A könyv igazából egy tanulmány, egy figyelemfelhívás. Emberek, erre tartunk, sőt itt vagyunk! A hétköznapok rutinjában bele sem gondolunk, nem is sejtjük, mire képes az ember, mire képes a tudomány és annak milyen következményei lehetnek akár már holnap. Aki végigpörgeti a regényt (pontosabban a lapok pörgetik magukat, olyan sodró a történet), egészen biztosan elcsodálkozik.

 

Frank Burnet kezelései után kiderül, hogy a szövetei különösen ellenállóak a rákkal szemben. A levett szövetmintákat a kezelőorvos Frank tudta nélkül eladja egy biotech cégnek, ami így tulajdont szerzett Frank génállománya fölött. Frank bíróságon tiltakozik, de úgy tűnik, nem jogosult saját szövetei fölött rendelkezni. Akár élő, akár halott szövetekről van szó. A korábbi minták megsemmisülésével a cég aztán hajtóvadászatot indít Frank után, hogy újabb mintákhoz jusson. Frank szökevény, aki eltulajdonította más tulajdonát, ami nem egyéb, mint a saját teste.

 

A többi probléma még abszurdabbnak tűnik. Adam Winkler véletlenül felnőtté válást elősegítő, kísérleti gyógyszereket lélegez be, ami elképesztő jellemváltozást idéz elő nála: a drogos munkakerülőből felelős emberré válik. Henry Kendall megtudja, hogy egy évekkel ezelőtti, rég elfeledett génbeültetéses kísérlet következményeként  van egy félig ember-félig majom fia. Olyan művész tűnik fel, aki állatok génátültetésével próbál alkotásokat létrehozni. Néhány úttörő marketingguruban felvetődik a lehetőség, hogy a bohóchalat úgy módosítsák, hogy Shell-embléma villogjon az oldalán, és később kiszorítsa normál társait. Így az egész faj örökre a céget reklámozhatná. Milyen engedélyeket kell ehhez beszerezni? Melyik országban nem kell ehhez engedély? Extrém gyors öregedés, világító teknősök, halott szövetek illegális vásárlása a hullaházból, érő petesejtjeiket zsebpénzért áruló tizenéves lányok, matekleckét megoldó papagáj, nemi erőszakkal vádolt balek, genetikai hajlamot mint bizonyítékot figyelembe vevő  bíróságok és rengeteg egyéb felvetés. Őrült fantáziának hangzik? Hát pont ez az. Ma már akár valóság is lehetne, sőt ki tudja, indokolt-e a feltételes mód. Aki legyint, annak lenne leginkább kötelező a Next.

 

A cselekményszálak önálló életet élnek, csak kerülgetik egymást, néha véletlenszerűen találkoznak, még a legvégén sem futnak össze teljesen (emiatt sokan kritizálták a könyvet). Variációk ugyanarra a témára. Crichton szokás szerint alapos kutatómunkát végzett (igen, minden elképesztő szituációnak valóságalapja van), de nem csak az up-to-date tudományra támaszkodik, hanem a hagyományos feszültségkeltésre (shotgun, fejvadász, üldözés, gyerekrablás, betörés, vírus) és némi humorra is: Szumátra szigetén néhány (utólag kiderül, hogy visszatelepített) orángután furcsa hangokat ad. Akik hallják, megesküsznek, hogy valamiféle nyelv lehet, de semmiképpen sem emberi, mert a hörgő-fújó-torokhangú szavak borzalmas hangzásától mindenkit kiver a víz. Persze beindul a turizmus: csoportokat visznek a dzsungel közepébe, amíg egyszer valakinek elkerekedik a szeme: „De hát én értem, amit mond. Hollandul van.”

 

Crichton tehát nem veszi túl komolyan magát. Külön felhívja a figyelmet a média torz, nevetséges híreire, a találgatások veszélyére, de mégis ott van a kérdés, ami immár nem csak elméleti: egy beszélni, tanulni, fejlődni képes, emberi szokásokat elsajátító, emberként öltöző félcsimpánz vajon emberként kezelendő-e? Hiszen nem ember. Mi teszi az embert és mik a jogai? Tényleg relatív-e mindez? Jogunk van-e végérvényesen megváltoztatni a természetet? Saját magunkat? Ha igen, milyen mértékben? Vannak-e egyáltalán határok?

 

A könyv magyarul kicsit értelmetlenül A következő címmel jelent meg, pedig találóbb lett volna a Holnap szó. Mert a Next egy tabló, ami megmutatja, mi készülődik és mi az, ami már itt van a nyakunkon, csak nem vesszük észre. Ha nem figyelünk rá, egyszer csak arra ébredünk, hogy a világ végérvényesen megváltozott, mert a sok apró módosítás létrehozott valami új minőséget, amiben nem csak, hogy nem ismerjük ki magunkat, hanem amiben könnyen lehet, nekünk már nem is lesz helyünk.