Hankiss Elemér:
A befejezetlen ember
ISBN 978-963-227-594-9
kemény kötés, 344 oldal, 13X20 cm
2014
olvasási élmény: 3/5 (rendben van, érdemes olvasni annak, aki szereti az ilyet)
A héten, a hét elején fejeztem be Hankiss Elemér utolsó könyvét. Így, most, utólag úgy sem hiszi el senki (és bugyután is hangzik, de azért ideírom, elvégre ez egy személyes olvasónapló, vagy mi), de lehetett érezni minden oldalán, eszembe is jutott, hogy ez az utolsó. Vagy legalábbis, hogy annak szánja. Ma délután már nem kérdés.
Pedig nem szoktam minden héten Hankisst olvasni. Az utolsó alkalom 2012 nyarán volt, nagyrészt Szigligeten. Nincsből a van felé – ez az akkori könyv címe. A Könyvdaráló már akkor is működött, leírtam mindent. Mindent, amit itt kéne, ma kéne. Hogy mi is az az „emberi kaland”, merthogy ez a lenne lényeg. A hankissi gondolat.
Hankiss akkor nagy erővel, de szerényen és minden tudása ellenére is tanácstalanul próbálta az élet értelmét felderíteni. A „nincs”-ből eljutni a „van”-ba. Hogy ma a fordított utat tette meg vagy ponthogy ezt az irányt, azt csak ő tudja.
Utolsó könyve, a Befejezetlen ember pont arról szól, amit a címe alapján gondolunk. Hogy befejezetlen lények vagyunk. Befejezetlenek, akárhogy igyekszünk. Mint a tudás: minél többet tudunk, annál inkább tisztában vagyunk tudatlanságunkkal. Mondhatjuk, hogy ez itt a korábbi könyv témájának, útkeresésének lezárása. Azok vagyunk, befejezetlenek, pont. A nagy kérdésre nincs válasz, nincs megoldás.
Szokásosan a könyv csak félig új. Telis-tele idézetekkel, saját magától. A korábbi munkákból. Azt hittem, zavarni fog. Nem zavart. Hankiss korábbi gondolatait új sorba állítva mintha csiszolni akart volna a vizsgálati módszeren. Hátha így van eredmény. Hátha látszik a kép, ha más sorrendbe, máshogy rakja össze a darabokat.
Könnyebb, mint valaha. Na nem a téma, csak az olvashatóság. Hogy az egyszerűség az időskor következménye vagy nagyon-nagyon szándékolt, erőfeszítésből adódó, nem tudom. Néha zavarba ejtő. Az állatok (a csirkét levágják…) szenvedésein gondolkodó részt érthetetlen elsőre. Csak a végén áll össze, hogy helye van. Mert a könyvből olyan erővel tör ki az élet elmúlásának fájdalma, mint soha azelőtt. Minden eddiginél csapongóbb és minden eddiginél személyesebb könyv ez. Hankiss valahogy szembenéz a véggel. Ismét. Csak most közelinek látja és próbál kitalálni valamit. Mindenféle eszébe jut, de attól még nem trükközheti ki. A könyvben méltóság van, tisztelet, értetlenség. Mintha a végső következtetést nem akarná leírni. Mert nem illik.
És az utolsó oldalon: „Nem akarok félni. Félek.” Illetve még néhány sor, hogy ne ilyen nyomasztó legyen a befejezés. Mert bármennyire is ez a legkevésbé tudományos Hankiss-kötet mind között, bármennyire is csapongónak tűnik, a stílus tudatos, az üzenet felelősségteljes.
Nincs még egy magyar gondolkodó, magyar szerző, akit ennyit és ennyire figyelve olvastam volna. Hankiss 15 éve egyfajta gondolkodási etalon nekem, bár személyesen soha nem találkoztam vele és bevallom, sokszor el is feledkeztem róla. Hadd idézzek másvalakitől, aki talán nem illik ide, de én tudom, hogy mégis: "Every man's heart one day beats its final beat. His lungs breathe their final breath. And if what that man did in his life makes the blood pulse through the bodies of others, and makes them believe deeper in something larger than life, then his essence, his spirit will be immortalized. By the storytellers, by the loyalty, by the memory, by those who honor him and make the running the man did live forever."
