könyvdaráló

Achdé, Pennac, Benacquista:
Lucky Luke – Magányos Lovasok
ISBN: 9789638853967
puha kötés, 48 oldal, 22X29 cm
2012
olvasási élmény: 3/5 (rendben van, érdemes olvasni annak, aki szereti az ilyet)

Ismét egy képregény a Könyvdarálón. Aki lenézi, ne olvassa. Lucky Luke egyébként (ahogy az már millió helyen elhangzott) Asterix mellett a büszke francia nemzeti kultúra része és mint ilyen, európai érték is. Persze Michelangelo sem tetszik mindenkinek, szóval nyilván ez sem kötelező.

A mostani bejegyzés aktualitását és érdekességét az adja, hogy nem olyan rég, karácsony előtt jött ki ez az album, szinte egyidőben az eredeti francia megjelenéssel. Szokták mondani, hogy Luke és Asterix között az a nagy különbség, hogy Asterixet „apja", Uderzo nem engedi ki a kezei közül. Más nem alkothat gallokat. Ennek egyenes következménye, hogy új album csak sokévente jelenik meg, az is rendre olyan, hogy inkább maradt volna kiadatlan. Az idős Uderzo nyilvánvalóan más világban mozog, más humora és érzékenysége van, mint a régi időkben (meghát akkor is csak rajzolt, nem írt, ugye...). Lucky Luke meg ilyen értelemben szabad préda, de legalábbis önálló életet él. Új, friss, de azért bejáratott szerzők dobják ki gyakorlatilag évente a szintén új, friss anyagokat.

A Pestikönyv egyébként eddig is igyekezett Magyarországra hozni a Lucky-újdonságokat. Elég gyorsak voltak Pinkerton és a Washingtoni férfi albumokkal, de messze nem ennyire, mint most. Impozáns. Gondolom (remélem) jó üzlet és szívet melengető misszió is. A gyorsaság sokat számít, mert a jellemzően kicsi, de stabil tábort alkotó neophil közönség inkább megrendeli külföldről a kötetet, minthogy 4-5-6 vagy még több hónapot várjon rá. És ha már megvan franciául/németül/bocsiul, akkor minek vegyem meg a magyar kiadást is? Szóval örültem ennek a füzetnek, tisztára Európában érzem magam miatta.

És akkor néhány szó a történetről és a rajzokról: Volt olyan időszak (pl a Quebec), amikor a képek eltávolodtak az eredeti stílustól. Pedig ez olyan műfaj, ahol a hagyományok fontosak. A Magányos Lovasok (Cavalier Seul) szerintem kifogástalanul ötvözi a régi, klasszikus Lucky Luke anyagokat és a modern, a rajzokat sokkal szebbé tevő techinkát. Kicsit színesebb, mint a megszokott, de nem is baj. Nem vagyok benne biztos, de mintha a magyar kiadó más nyomdát használna, mint régebben, mert tényleg nagyon tetszetős a végeredmény (a nyomda neve nincs feltűntetve).

A sztori valószínűleg sohasem lesz klasszikus (nem úgy, mint a Postakocsi vagy a Zöldfülű/Málépofa), de elég jó, kifejezetten pörgős, sőt még a poénok színvonala és mennyisége is rendben van. Túl sokat nem árulnék el, talán csak annyi, hogy a Daltonok ezúttal külön utakon járva, egymással versenyezve próbálnak egymillió dollárt összeszedni. Kinek sikerül elsőnek. Én most éreztem először, hogy a két középső testvér is külön létezik, eddig mindig be voltak szorulva Joe és Averell közé. Talán nem lövöm le a poént, ha elárulom, hogy a legvégén a Daltonok egymásnak esnek és a négyoldalú tűzpárbajt még Lucky Luke sem tudja megállítani.

Valószínűleg senki nem hiszi el nekem, de azt gondolom, ezekre az évekre úgy fogunk visszatekinteni, mint a magyar képregénykiadás aranykora. Szinte hallom, hogy most sokan felhördülnek, hogy tudom-e én, mit beszélek. De emberek, rendre jelenik meg itthon a friss Lucky Luke, ez azért valami, nem?

Robert H. Frank:
The Darwin Economy
ISBN: 9780691153193
kemény kötés, 256 oldal, 16X24 cm, angol nyelvű
2011
olvasási élmény: 4/5 (jó könyv, ha minden ilyen lenne, nem lenne semmi gondunk)

Bármilyen furcsa, száz év múlva Darwint fogjuk a közgazdaságtan atyjának tekinteni – legalábbis ezt állítja Robert H. Frank, a Cornell Egyetem közgazdaságtan professzora. Adam Smith minimális állam felfogása és láthatatlan keze csak egy speciális esetet ír le, de a valóság (ahogy az elmúlt években láttuk) általában máshogy működik. A piac önmagában ámokfut. A közgazdasági gondolkodást jobban alapozná az evolúciós elmélet.

Nézzük csak a jégkorongot. Az a játékos, aki nem vesz fel sisakot, előnybe kerül a többiekkel szemben. Jobban lát, könnyebben mozog. Súlyosan megsérülhet? Persze, mégis valószínű, hogy anélkül áll ki, hiszen nyerni akar. Ha nem teszi, mást fognak a helyére állítani, aki hajlandó vállalni a kockázatot. Tehát gyorsan kialakul, hogy az egész csapat edzői tanácsra és elvárásra sisak nélkül vonul fel. Mit tud tenni az ellenfél? Ha azt akarja, hogy legyen esélye, szintén meztelen fejjel indul játékba. Összességében egyik csapat sem járt jobban, mert ugyanazt az előnyt élvezi mindenki, viszont a játékosok egyesével nagyonis rosszabb helyzetbe kerültek. Megoldás? A játékszabály, ami kötelezően előírja a sisakviselést.

Hasonló logika építhető a borítón látható szarvasok köré és persze általában az egész társadalomra, illetve törvényalkotásra. Az olyannyira dicsőített, mindent helyrerakó piaci folyamatok csak akkor hoznak optimális eredményt, ha az adott jószág abszolút értékkel rendelkezik. Vagyis ha attól függetlenül értékes, hogy a többieknek is van-e, illetve nekem mennyi és milyen van a többiekhez képest. Ha nem ilyen (hanem pozícionális jószág), akkor a láthatatlan kéz és a piaci önszabályozás csődöt mond. Frank rámutat, hogy az elmúlt évtizedekben hogyan nőtt fokozatosan a szülinapi partik mérete és költsége, mert mindenki legalább akkorát akar tartani, mint amekkorát az ismerőse csinált. Így lesz minden exkluzívabb és drágább, kívülről szemlélve értelmetlenül. Pazarlunk, szégyenletes módon használjuk fel véges erőforrásainkat. Mi értelme az egyre drágább báli ruháknak? Az egyre nagyobb házaknak és luxuskerteknek? Frank szépen levezeti, hogy ugyanez igaz például a menő egyetemek közelében lévő ingatlanokra is, amikért úgy áldozunk sokat, hogy végeredményben senki nem jár jobban.

A könyv meggyőzően érvel amellett, hogy a laissez-faire politika törvényszerűen kudarcra van ítélve, mintahogy az egykulcsos adó is (aminek a helytelenségéről én itt, ezzel lettem meggyőzve). Adóztatni persze kell, főleg olyan dolgokat, amik visszaszorítása társadalmi érdek. Például a környezetszennyezést vagy a nagyteljesítményű autókat.

Arról is esik szó, hogy tévedés a sokat hangoztatott elv, miszerint mindenki a saját szerencséjének kovácsa, vagyis a teljesítmény/szorgalom és a tehetség szükségszerűen meghozza a gyümölcsét. Merthogy mindehhez óriási szerencse is kell. Ezek után ki meri azt állítani, hogy igazságtalan adók révén (állami újraelosztással) helyrebillenteni a társadalmi egyensúlyt? És egyébként is, komolyan gondoljuk, hogy jó dolog egy vagyonilag nagyon polarizált társadalomban élni? Tessék elhinni, még a gazdagoknak sem (Magyarország jó példa, nem?).

Olvasáskor külön örültem, az idén 102 (!) éves elmúlt angol-amerikai közgazdász (akiről az egyetemen hallottam utoljára), Ronald Coase ötletei ilyen szépen belesimultak az előbbi logikába, sőt soha ilyen jól nem értettem Coase-féle elveket. Még a név helyes kiejtését is csak most, ennyi év után tudtam meg (a rose-ra rímel, egyébként).

Robert H.Frank könyve nem tökéletes, nekem túlzottan amerika-centrikus, idehaza átfordítás nélkül nem alkalmazható megoldásokat ajánl (pedig van, amit nagyon-nagyon meg kéne fogadni) és a leírt módon Magyarországon fel sem merülő problémákon is rágódik, ráadásul semmiképpen sem tejes. Ennek ellenére gondolatébresztő és modern, kritikus közgazdasági logikát tanító utazás. Jó lenne, ha Matolcsy úr forgatná egy kicsit. Az ellenzékre meg még jobban ráférne, mert hogy van az, hogy csak most fogadtam el teljesen az egykulcsos adó lehetetlenségét, miközben több, mint két és fél éve erről beszél mindenki, úgy tűnik, értelmetlenül…

Stefan Swanepoel:
Surviving Your Serengeti
ISBN: 9781118008577
kemény kötés, 190 oldal, 14X22 cm, angol nyelvű
2011
olvasási élmény: 2/5 (közepes, de ennyi időt biztosan nem kellett volna rááldozni)

Ez a rövid, könnyen olvasható, nagybetűs könyv igazából egy felnőtteknek szóló tanmese, abból is a didaktikusabb és agitatívabb fajta. Egy párnapos szafarira Kaliforniából a Serengeti Nemzeti Parkba érkező turistapár a lenyűgöző természettel szembesülve nem csak az egyes állatokra csodálkozik rá („jé, mekkora ez az elefánt, a cirkuszban sokkal kisebb" – persze, hiszen az általában indiai), hanem azok jellemző „survival skill"-jére, vagyis fő tulajdonságára, amivel a túlélésüket biztosítják:

A gnú szívós, az oroszlán stratéga, a krokodil vállalkozó kedvű, a zsiráf méltóságteljes, a gepárd hatékony, a mongúz kockázatvállaló, az elefánt kommunikatív. A könyv direkt módon (azért és úgy, hogy a tök hülye olvasó is biztosan értse) magyarázza a tulajdonságok megfeleltethetőségét az üzleti- és magánéletben, végül felteszi a kérdést: És te milyen állat vagy?

A könyv gigahit-bestseller, csupa jó kritikával, ezért vettem meg én is. El kell ismerni, az alapgondolat nem is rossz. De mint könyv... Annyira egyszerű az egész, annyira szájbarágós, mintha egy Teszveszváros könyvet lapozgatnék (ami persze a maga kategóriájában kiváló, de nyilván nem nekem van kitalálva). Arról nem is beszélve, hogy a 7 tulajdonág leírása inkább egy menedzsment tankönyv fejezete lehetne, nem pedig önálló kötet. Idővel biztosan helyére is fog kerülni. Én meg elmondhatom, hogy elolvastam egy klasszikust.

Swanepoel egyébként nem kispályás. A Kenyában született, Kaliforniában élő menő menedzser és „motivation speaker" jelentős üzleti eredményeket és több bestseller könyvet tudhat magáénak. És igaz is: ez a könyv azért lehet nagy siker, mert sokaknak nyújthat valamiféle intellektuális élményt. Másoknak meg inkább szép képet az amerikai gondolkodásról és praktikusságról.

Aiszóposz vagy forog a sírjában vagy újjászületett.